Szelindek

A halottak nem élnek nemi életet. Mégis szaporodnak.

Azon gondolkodtam, talán erre változtatom meg szlogenemet. Annyira illene ehhez az oldalhoz. Főleg Peti bácsival, meg a Luciferrel :)) 

Legalább egy hónapja nem írtam. Na persze van rá mencségem.

Néztem, ahogy az egyetemisták fáradtan kullogtak végig az utcákon, elaludtak a buszokon és idegösszeroppanást kaptak a villamosokon. És arra gondoltam, milyen  jó nekem, hogy ennek vége.

Aztán persze rájöttem, hogy ez így cseppet sem igaz. Munkát kellett találnom, de nagyon sürgősen. Az egyetemnek vége lett, én meg ott álltam a kezemben az irodalom-biológia tanári képesítésemmel, és a kutyának sem kellettem. Az iskola ahol gyakorló tanárkodtam mégsem tudott felvenni, mert a tanár, aki el ment volna nyugdíjba még sem megy el. Elment persze egy másik magyar tanár, valami istenhátamegetti iskolába igazgatónak, de az ő helyét meg megoldották másként. És meg egész nyáron abban a hiszembe éldegéltem, hogy ősztől ott fogok dolgozni. Elvégre úgy volt hogy meg kapom annak a nyugdíjas tanárnak az állását, aztán meg h majd az újdonsült igazgató helyett leszek, de csak nem hívott senki, és amikor felhívtam őket augusztus elején, közölték, hogy elnézést, bocsika, nem kellesz.

Szóval mint az őrült elkezdtem munkát keresni, mert mégsem maradhatok örökre Peti bácsinál a sírkőfaragónál. Bármennyire is szeretnék, meg úgy sem tudnák ott teljes munkaidőben tanulni. Feladtam hát egy csomó hirdetést, meg kilincseltem egy rakat iskolánál. Egyetlen egy helyet találtam, de az meg az ország másik felén van, egy aprócska faluban. Szóval esélytelen. Persze gondolkodtam rajta, tényleg gondolkodtam rajta, de a végén, hát nem mentem.

Most viszont nincsen rendes fix munkám. Van két magán tanítványom magyarból, egy érettségire felkészülő fiam biológiából, és ezzel ki is fújt. Bár úgy néz ki, hogy hétfőtől lesz olyan magántanítványom, aki nem korrepetálni szeretne, hanem rendes magántanuló. Egy kislány, aki hét éves, de olyan zseni, mint egy gimnazista. Nem tudom, h mit fogok vele kezdeni, de még nem is tuti. Maradok hát Peti bácsinál, a sírkőfaragónál, és megpróbálom elviselni a nyár vége óta kialakult fura hangulatot. Amióta két Niki van, azóta kicsit fura ez az egész. Főleg amikor néha beköszön a lánya Niki. Nem messze lakik a temetőtől, és gyakran megy el az üzlet előtt. Nagyon fura… A fia Niki se bírja valami jól. Folyton hebeg meg habog. Az egyetlen, aki nem pirul el, vagy kezd el dadogni ha meglátja, az én vagyok. Engem viszont nem szeret, mint az kiderült. Fixaideája, hogy kihasználom Peti bácsit, mert semmit sem dolgozom, csak felveszem a fizetésemet. (megjegyzem, gyakorlatilag szívességből dolgozom, és fél órai  magán tanítással többet keresek, mint egy teljes nappal Peti bácsinál) Nem igazán értem, mi a baja velem. Rá szoktam mosolyogni, ha meglátom, meg jófej vagyok vele. A munkámat pedig igenis, nagyon jól végzem. Sokan csak azért jönnek hozzánk, mert normálisan beszélek velük, nem úgy, mint szomszédos sírkőfaragónál, ahol a hapsi fekete öltönyben, meg fekete napszemüvegben, folyton kisírt szemmel bizonygatja, hogy mennyire sajnálja, amíg a végén a kedves rendelőnek megjön a kedve az öngyilkossághoz.

És még Ádámmal is összezördültünk, és most mindenre vigyázni kell, amit teszek, meg mondok. Nagyon félek, hogy valami olyat csinálok, amivel mindent tönkre teszek. Amikor találkozunk, olyan, mintha tojáshéjon lépegetnénk. Voltam szerdán anyunál a buddhista központba, és ő azt mondta, hogy hagyjam a fenébe, a férfiak úgy is mind szemetek. Na de ő Ádám! Nyilván nem fogom hagyni. Zise volt a legmegértőbb, és vígasztalt, meg sütöttünk sütit, és most jól vagyok. legalábbis már nem sírok minden percben emiatt az egész miatt…

Tegnap késő este jöttünk meg. Egész haza fele úton fohászkodtam és görcsösen kapaszkodtam a székbe. Ádám szörnyen vezet, ráadásul bőven este volt, amikor elindultunk, mert Marcsi mama nem engedett el minket, mert még ad egy kis sütikét, még azért ebédeljünk már itt, mindjárt kész, csak egy kis uzsikát, egy uccsó vacsikát a gyerekekkel. Persze meg lett az egésznek a böjtje. Ádám totál kikészülve ült be a kocsiba, a hasa fájt, és rettenetesen ideges volt, és úgy száguldozott, mint aki megveszett, cikázott egyik sávból a másikba. Aztán sikerült lenyugodnia, és megálltunk egy benzinkútnál, venni valamit, amitől jobban lesz a gyomra. Szépen leállítottuk a kocsit, és bementünk az üzletbe. Bent nézegettem a csokis kekszeket, amikor furcsa kreccsenést hallottam, majd valami elkezdett szirénázni. Ádám elsápadt (eddig zöld volt) és kirohant a parkolóba. Utána kiabáltam, h mi van, mire mondta, h a szirénázás az ő kocsijából jön, és vagy most törik fel, vagy most törik össze. Az utóbbi. A sors iróniája, hogy a százharminccal való száguldozást épségben megúsztuk, erre az álló autóba belefarol egy kamion. A kamion sofőr az autónk mellett állt, és átkozódva püfölte a saját kamionja első kerekét, ami belapította a csomagterünket. Aztán még továbbra is a kamiont szidva megpróbálta kinyitni a kamion ajtaját, ami elég murisan nézett ki, mert a muksó egy fejjel alacsonyabb volt nálam, és alig érte el a kilincset, ami viszont beragadt, amikor letarolta a mögöttünk álló kisteherautó kiálló részeit. Amikor nem sikerült neki megint nekiállt rugdalni a kamion kerekét, és káromkodott éktelenül. A rugdalás viszont ne tetszhetett a kamionnak, mert megint gurulni kezdett, maga előtt tolva Ádám autóját, ami még mindig vinnyogva tiltakozott. A kamion apró vezetője megpróbálta megállítani kézzel az autóját, elé állt, és nyomta a hátával. Ádám hápogva, bénultan nézte, aztán odarohant a kamionhoz, megkerülte, és kinyitotta a másik ajtót, majd beült, és tövig nyomta a féket. A kisember csodálkozva nézett körül, h ő milyen erős. Ádám lassan, megfontoltan beindította a kamiont, majd hátratolatott vele úgy egy métert. Az eredeti kamion sofőr, aki még mindig a kamionnak támaszkodott, megtántorodott. Ezután Ádám még mindig nagyon lassan és megfontoltan kiszállt a kamionból, és a saját autójához ment. Elővett egy mappát, kihalászott belőle pár papírt, aztán egy tollat húzott elő a táskájából. Még mindig nagyon lassan és megfontoltan írt valamit a papírra, majd a kamionvezető orra alá nyomta. Az abbahagyta a káromkodást. Habogott valamit, amit bocsánat kérésként is fellehetett fogni, majd kitöltötte a maradék rubrikákat a balesetről. Ádám eltette a mappát, még mindig lassan és megfontoltan. Irtó rémisztő volt.

- Legközelebb húzza be a kéziféket. – mondta a kamionosnak, aztán karonfogott és visszavitt a boltba.

- Megéheztem. – nézett körül.

Ma reggel meg lehallgattam az üzenet rögzítőmet (megdöbbentő, mennyi embernek hiányzol, ha nem vagy itthon. Bezzeg ha ráérsz, a kutyának sem kellesz). És kiderült, hogy megszülettek Juca ikrei! Azóta nem beszéltem vele, amióta leutaztam Marcsi mamáékhoz, és rám szabadultak a gyerekek. Ezt Juca bőven megérti, mivel ő maga gyakorló tanár volt, most gyakorló, és boldog anyuka. Igaz, a két baba elég fárasztó, meg nyűgösek mind a hárman, néha nem is értem, hogy hogyan bírja Juca párja ezt az egészet, de angyaliak. Úgy négyen, ahogy vannak.

Megjegyzem, olyan, mintha manapság senki nem olvasna. Úgy látszik, mindenki nyaral. Nulla comment.

Az egész azzal kezdődött, hogy Marcsi mama, a nagymamám, akinél az elmúlt hónapot töltöttem, és akinek kempingje van egy tó parton, na, szóval Marcsi mama kitalálta, hogy vigyük el a kicsiket aqua worldbe. Én nem tudom, mégis hogy gondolta. A kempingbe csupa nagycsaládos van, minden sátorban van legalább hat poronty, némelyikbe több is, meg van egy osztályunk is. És akkor én most vegyem rá a szülőket, akik mind morcosan néznek rám, amióta az egyik gyerek ránk nyitott, amikor az Ádámmal, khmm, a szobánkban… A poén az, hogy a szülők kérdés nélkül elengedték egy egész napra, a gyilkos élményfürdőbe a gyerekeiket egy vadidegennek. Bármire képesek, csak h megszabaduljanak tőlük egy napra. Még egy szatírnak kikiáltott emberrel is képesek elengedni a gyereküket. Ráadásul úgy, h több mint húsz gyerekkel mentem, én meg az Ádám, ketten. Ketten, húszon valahány gyerekre. Na mondom, ez király lesz. Még be se mentünk igazán, még csak a lábáztatónál voltunk, amikor az egyik kissrác elesett. Elkezdett ömleni a vér a térdéből. Vittük az elsősegélyre. Elindultunk a medencékhez. Az egyik kislány belefejelt a vízbe. Elkezdett ömleni a vér a könyökéből. Vittük az elsősegélyre. Bementünk a medencébe. Az egyik gyerek elkezdett fuldokolni, beugrott érte a bátyja, de nem bírta kihúzni, ekkor már ketten fuldokoltak, erre beugrott a bátyjuk, erre már hárman. Erre beugrott Ádám, és kihúzta őket. Megpróbálkoztunk a csúszdával. Az a gyerek, aki az előbb meg akart fulladni, beverte a fejét, megharapta a száját. Ömlött a vér az arcából. Vittük az elsősegélyre. Az orvosokat megnyugtattak minket miután konzultáltak a kórházban egy sebésszel, hogy nem kel összevarrni. Mi megnyugtattuk őket, h csak huszonhatan vagyunk. Vissza a csúszdákhoz. Egy bokaficam. Vittük az elsősegélyre. Hullám medence. Egy fog kitörés. Vittük az elsősegélybe. Amikor elmentünk, az orvosok adtak pár tekercsnyi gézt, ragtapaszt, meg jódot, a haza útra. Azt mondták, tisztelnek bennünket. 

Már nem is tudom hány hete vagyok itt lent nagyanyám táborában, a világ végén. Nem sokra, hogy én lejöttem, utánam utazott Ádám is. Először úgy volt, csak egy-két napra jön le, de azóta nem is ment el. Először minden jól is volt így. Sokat ültünk kint a parton, és még többet voltunk bent a szobában... De aztán megjelentek a gyerekek. És akkor vége is lett. Valami átok lehet, valami nagyon komoly átok, hogy akárhova megyek, tapadnak rám a gyerekek. Megtalálnak, akárhol vagyok, akármit csinálok, a legrosszabb pillanatokban toppannak be. A legrosszabbakkor.... Most képzeljétek el.

Szóval átmentünk nevelőbe. Szegény Ádám. Szegény én. Szegény mi.

De az éjszaka a miénk :D

Feltéve, ha sikerült őket lefektetni. Akkor már mi is lefeküdhetünk.

Szóval mostantól jó ideig lent leszek istenhátamegettiben. Csak hétfőn jöttem fel pestre, a szalsza miatt. A szalsza után meg elmentünk egy indiai étterembe. Ketten. Ádámmal. Mint kiderült, bolondul az indiai kajáért. Én is szeretem, mert anyu régebben sokat csinált, még azelőtt, hogy beköltözött a buddhista központba. Tök jó az az étterem, van külön vegás étlap. És ami a legjobb, Ádám egy szóval sem furcsállta, hogy vega vagyok. Sőt, még azt sem furcsállta, hogy állandóan cserélgetem a két kezem között a kést meg a villát, vagy hogy az első falatnál egy szó nélkül lehunyom a szememet, és úgy rágok. (ezt mellesleg lemagyaráztam neki, h régi családi vicc. Aldous Huxley Sziget című könyvéből. Ez van akkor, ha az ember családjában olyan vallások is fellelhetők, amik legközelebb egy atlanti óceáni kis sziget déli csücskén, egy szikla alatti barlangban.) Szóval nagyon jó volt. Üldögéltünk még egy darabig, meg beszélgettünk, aztán haza kísért. De valahogy eltévedtünk félúton. Én nem tudom hogyan csináltuk, az Ádám azt hitte, én figyelek arra, h merre megyünk, én azt hittem, ő figyel. Asszem rossz utcán fordultunk be. Az a kerület, ahol lakom, tele van kis utcácskákkal, és nem is olyan nehéz elveszni bennük. Valahogy kivergődtünk egy metró megállóhoz. Bár igazából azt sem vettük észre. Csak azt, h egyszer csak a metrón ültünk. Nem is emlékszem miért, de a végén valahogy nála kötöttünk ki. És másnap reggel nála ébredtem.

Pár nap múlva utánam jön a kempingbe. 

Miután Peti bácsinál kisebb családi válság tört ki a felbukkant lány miatt (aki amúgy – a sors fintora – Nikinek hívnak, csak úgy, mint Peti bácsi fiát), és hirtelen leutaztam a nagyszüleimhez istenhátamegettibe. Józsi papának és Marcsi mamának egy tó mellett laknak, és egy kempingjük van, ahol nyaranta kisgyerekeket szoktak fogadni. Van a közelben erdőcske, meg mezőcske, meg tavacska, meg dombocska, szóval pont megfelel erdei iskolának. A nyarakat általában itt szoktam tölteni, mert itt senki nem zavar, anyu ki nem állhatja az apósát meg az anyósát, apu pedig mindent elkövet, hogy ne kelljen a szüleivel egy fedél alatt laknia. Én viszont szeretem a viszonylagos csendet, és imádom, ahogy Marcsi mama főz. Itt lebzselhetek, amikor csak kedvem van, cserébe csak annyit kell tennem, hogy néha egy-egy órára elfoglalok pár gyerkőcöt. Szóval nagyon jó hely. És mindenképpen jobb, mint a sírkőfaragó műhely, ahol kitört a pokol. Peti bácsi szokatlanul csendesen üldögélt a lánya megjelenése után. Csak ült, és nézett maga elé. Pár percenként azt motyogta, hogy „Niki… Niki…” Ilyenkor a fia, aki zavartan sepregetett a pult mögött felkapta a fejét, majd amikor rájött, h nem róla van szó, lesunyta, és igyekezett minél kisebbnek és jelentéktelenebbnek látszani. Később Niki (a fia) megkérdezte tőlem, hogy most szerintem mi lesz? Ezentúl majd Niki (a lány) velük fog lakni? És hogy fogják őket szólítani? Hiszen mindketten Nikik. Ezentúl őt mindenki Nikolausznak, a lányt meg mindenki Nikolettának fogja hívni? Szegény Niki (a fiú) kicsit kiborult, látszott rajta, hogy megvan zavarodva és nem érti, hogyan is pottyant ide hirtelen a vele majdhogynem egyidős testvére. 

Előkerült Peti bácsi lánya. De komolyan. Bent üldögéltem a pult mögött, odakint zuhogott az eső. Egyszer csak csilingel az az izé az ajtó felett, és bejött egy fiatal lányka, 17-18 éves. Bejött, odassszézott hozzám, rákönyökölt a pultra, megrebegtette a szempilláit. Ettől a mögöttem üldögélő Niki (Peti bácsi lüke fia, akit néha korrepetálok) madj nem hanyatt esett. A kezébe nyomtam a seprűt, és hátra küldtem a műhelybe, mielőtt még rosszul lesz a kiscsajtól. A lányka közelebb hajolt hozzám, és azt lehelte felém:

-Helló! A Pétert keresem.

De ezt a mondatot olyan hangon rebegte el, hogy  Niki utána napokig csak csuklani tudott.

- És mégis ki a halál keresi? - kérdeztem egy cseppet ingerülten, mert hiába próbáltam Nikit eltuszkolni a műhely felé, és féltem, h a nyakamba ájul.

- A lánya.

Na puff...

Mint vm szappanopera, na de nem? Ha nem az orrom előtt nyögi ezt ki, soha nem hiszem el.

Peti bának nincsen lánya. Csak a Niki van neki. Oszt ennyi. Se nővér, se húg. És most nézem, ez a kiscsak olyan idős lehet, mint a Niki. Nehogy már. Tutira nem a lánya.

Ekkor sétált be gyanútlanul Peti bácsi, a zuhog esőből, csöpögött mindene, és csak úgy facsarta a vizet a szakállából. Megrázta magát, mint vm kutya, és elsétált a lánya mellett.

Én:  Öö, Peti bácsi, ez a csakszi itt azt mondja, h a lányod.

Peti bá: Hö?

Én: a lányod.

P. b: Nekem?

Én: a tiéd.

P. b. : nem.

Én: De.

P. b: mondom, h nem. Hagyá mán.

Én: de. de. de. aszonta.

P. b: Hö? Na nem. Ki? Ez itt? Na nem. Hö. Hát nem.

Én: De ha egyszer mondom!

P. b: Nekem nincs lányom. Csak Niki van. Ez az idióta, húzzá mán, el innen azza' a sőprűvel, mit akarsz, te, megőnni?

Szóval én megpróbáltam kíméletesen felkészíteni, de nem sikerült. Nem hitt nekem. A lányának bezzeg igen. Látni kellett volna. Csak úgy szikráztak.

Kiderült, h Peti bácsi, még amikor kályhatervező és építő volt lent az alföldön, akkor került össze ennek a lánykának az anyjával.

Ennél a pontnál lejárt a munkaidőm. Pontosabban hirtelen el kellett mennem. Úgyhogy leléptem.

Közben teljesen kiment a fejemből a Zsolt esküvője. Hát, nem mentem el rá. Ugyanis tegnap, három nappal az esküvő előtt körbe ment egy email, hogy nem lesz. Zsolt és a barátnője szakítottak. Az emailt a barátnőjétől kaptam. Hát, nem valami szép sztori. Zsolt nem bírta meghazudtolni önmagát. A barátnő olyan ékszert talált a fiókban, szépen becsomagolva, ami nem neki járt...

Bocsi, h csak most írok, de közben lementem a nagyszüleimhez, ők gyereknyáritábort visznek, és ilyenkor segítek nekik. Ez viszont időigényes. És arra már nem jutott, hogy elővegyem a klaviatúrát.

Nah, meg volt az az ominózus csütörtöki találkozó. Miközben odamentem, a buszon derült ki, hogy otthon felejtettem a pénztárcámat. Szerencsére a bérletemet nem abba tartom... Majd kiderült, hogy rosszul zártam vissza a kupakot arra fél literes üvegre, amit hordok magammal, és biztonsági záras, azaz szinte lehetetlen inni belőle, sőt, lehetetlen kinyitni. (kezdem azt hinni, hogy nem az üveg fala zöld, hanem ami benne van pár hónapja) Ebből kifolyólag egy halványzöld folt kezdett el terjedni a hófehér táskámon, majd egy sötétebb a nadrágomon, mert persze a táska az ölemben volt. A folt megmaradt akkor is, miután sikerült a napocskán felszárítani az ásványvíznek árusított radioaktív anyagot a gatyámról. Majd ezek után majdnem leszédültem a metrósínekre. Egy oltári jó pasi rántott vissza, aki viszont nem akart leszállni rólam, és kezdett kissé terhes lenni a közeledése, és már inkább mondtam volna furának, mint jó pasinak. És le kellett szállnom a Deákon, hogy végre békén hagyjon. Nem mertem visszamenni a metróba, nehogy ott várjon rám ezért lesétáltam az Astoriához, és 7essel mentem a Blaháig. Úgy fél órácskát késhettem, és az Ádám még csak meg sem említette. Nem is célzott rá. Semmi olyasmi, h végre itt vagy! vagy olyan, h Már vártalak csak köszönt, h szia, kicsit elpirult, de lehet, h az a tea gőzétől volt. Aztán leültünk a nagyobbik helyiségben. És beszélgetni kezdtünk a blogokról. Hogy mióta blogolok, meg h milyen blogokat szoktunk olvasni. Találtunk olyan blogot, amit mindketten tök régóta olvasunk. Például a Mó az ösztönlányt, vagy Jucus életét. Amit például soha nem néznék ki belőle. Elvégre miért érdekelné őt egy olyan gyerek élete, aki a tanítványom lehetne? (amúgy ha vk ismeri a Jucus életét, elárulná nekem, h miért 2.0? Vagy Jucus, lebuktál, tudom, h szoktál olvasgatni engem, szóval miért vagy 2.0?)

Meg csupa olyan témákról, amiből nem lehet félre értés. Közben néha elővette a kis jegyzet füzetét (haláli, jegyzet füzetet és határidőnaplót hord magánál) és feljegyezte amit mondok. Bár lehet, hogy csak unatkozott, és firkálgatott. Nem sikerült belelesnem. Kértem, hogy mutassa meg, mert ez legalább annyira idegesítő, mint amikor a vizsgabiztosok irkálnak. De nem volt hajlandó meg mutatni. Kuncogott. És tovább jegyzetelt.

Viszont a blogos interjú végén megjegyezte, h lesz múzeumok éjszakája, és hogy nincs-e kedvem megnézni. Hát egy ilyen ajánlatot, amikor annyira festőien nézett ki a kezében a párálló bögréjével, meg a sötét hajával, meg úgy egészében... szóval nem lehet visszautasítani. Úgyhogy elmentünk. És nagyon jó volt. És utána haza kísért. És megállt a kapuban. Én meg elfelejtettem a kapukódot. És álltunk, én meg vagy tizedszerre próbáltam meg kinyitni az ajtót, és csak nem ment. Ott kínlódtam vele. És tudtam, h arról jegyeztem meg, h a számok valami ábrát adnak ki. Csak tudnám, milyen ábrát... valami mosolygós dolgot. Nah, és akkor Ádám rám nézett, kuncogott, úgy mint ahogy a teázóban, és átkarolt, h hozzáférjen a gombokhoz, és bepötyögte a kódot, az ajtó sípolt, és kinyílt. Hogy csinálta? Honnan tudta, hogy milyen ábrát választok??? Ő meg csak kuncogott, hogy nem hajlandó elmondani. Oooolllyan gonosssz! Kuncogott, és tartotta a kaput amíg bementem, és ahogy puszit akart adni, hát elcsúszott egy kicsit. De csak egy leheletnyit, mert akkor betoppantak a másodikon lakó Suszi bácsiék, meg a neje, meg veje, meg a sógora, és átgázoltak rajtunk. Ádám meg kuncogott még egy sort, kilibbent az ajtón, és addig integetett, amíg be nem csukódott a kapu.

Aztán hétfőn megint volt szalsza. De most nem az Ádám párja lettem, mert nem késtem, és az eyik srác felkért. Igazából többen is felkértek. A tánctanár megjegyezte, hogy biztosan buknak a hajamra. (tudjátok, derékig érő, kezelhetetlen lobonc, ragacsos hatodikosokkal). És mégse mondhattam nemet. Amúgy is, az Ádám csak találjon magának párt. Jóvana, tutira talál magának párt. Láttam h hogyan néznek rá a csajok... Mit ne mondjak, abban az ingben tényleg nem nézett ki rosszul. (milyen oltári nagy mázli, h elhagyta azt a cetlit, és most nem olvassa ezt a blogot J )

Viszont az utolsó tánc után megjelent, és felsegítette a kardigánomat. Mint egy gentleman! Aztán ezt a gentleman feelinget lerontotta azzal, h megjegyezte, jobb ha elkísér, mert még a végén kizárom magam. Gonossssz...

Úgyhogy hazakísért. Felkínálta a karját, én meg belekaroltam. És így sétáltunk végig az Andrássyn. Igazából tetszett. A kapunál ő ütötte be a kódot. Megbeszéltük, h legközelebbre talán kulcsot is másoltatunk neki, nehogy azt is elfelejtsem. Na persze csak viccből. Aztán megpróbáltam kinyitni az lakásajtót. Vacilláltam, h behívjam-e, vagy ne, mert annyira azért nincsen tisztaság, de talán mégsem kéne őt elhajtani, talán csak egy kávéra, de igazából mégsem kéne, ha meg mégis, akkor tényleg csak egy kávéra. Max teára. Esetleg egy pohár borra. De többre nem. Zavaromban, hogy nem tudtam, h mit csináljak, ott szerencsétlenkedtem a zárral, és a végén kivette a kulcscsomót a kezemből, és megint átkarolt, hogy hozzáférjen a zárhoz. A végén bejött egy bögre teára. Hááát, eléggé elteáztuk az időt. Izé, másnap reggel ment el, amikor én pánikolva riadtam fel, hogy lekésem a vonatot a nagyszüleim erdei iskolájába. (megjegyzem, le is késtem, de az Ádám nézett nekem későbbi vonatot, sőt még ki is kísért).

Asszem, megfejtettem még egy nagy titkot: Ádám hetero.