Szelindek

Miután Peti bácsinál kisebb családi válság tört ki a felbukkant lány miatt (aki amúgy – a sors fintora – Nikinek hívnak, csak úgy, mint Peti bácsi fiát), és hirtelen leutaztam a nagyszüleimhez istenhátamegettibe. Józsi papának és Marcsi mamának egy tó mellett laknak, és egy kempingjük van, ahol nyaranta kisgyerekeket szoktak fogadni. Van a közelben erdőcske, meg mezőcske, meg tavacska, meg dombocska, szóval pont megfelel erdei iskolának. A nyarakat általában itt szoktam tölteni, mert itt senki nem zavar, anyu ki nem állhatja az apósát meg az anyósát, apu pedig mindent elkövet, hogy ne kelljen a szüleivel egy fedél alatt laknia. Én viszont szeretem a viszonylagos csendet, és imádom, ahogy Marcsi mama főz. Itt lebzselhetek, amikor csak kedvem van, cserébe csak annyit kell tennem, hogy néha egy-egy órára elfoglalok pár gyerkőcöt. Szóval nagyon jó hely. És mindenképpen jobb, mint a sírkőfaragó műhely, ahol kitört a pokol. Peti bácsi szokatlanul csendesen üldögélt a lánya megjelenése után. Csak ült, és nézett maga elé. Pár percenként azt motyogta, hogy „Niki… Niki…” Ilyenkor a fia, aki zavartan sepregetett a pult mögött felkapta a fejét, majd amikor rájött, h nem róla van szó, lesunyta, és igyekezett minél kisebbnek és jelentéktelenebbnek látszani. Később Niki (a fia) megkérdezte tőlem, hogy most szerintem mi lesz? Ezentúl majd Niki (a lány) velük fog lakni? És hogy fogják őket szólítani? Hiszen mindketten Nikik. Ezentúl őt mindenki Nikolausznak, a lányt meg mindenki Nikolettának fogja hívni? Szegény Niki (a fiú) kicsit kiborult, látszott rajta, hogy megvan zavarodva és nem érti, hogyan is pottyant ide hirtelen a vele majdhogynem egyidős testvére.