Tegnap késő este jöttünk meg. Egész haza fele úton fohászkodtam és görcsösen kapaszkodtam a székbe. Ádám szörnyen vezet, ráadásul bőven este volt, amikor elindultunk, mert Marcsi mama nem engedett el minket, mert még ad egy kis sütikét, még azért ebédeljünk már itt, mindjárt kész, csak egy kis uzsikát, egy uccsó vacsikát a gyerekekkel. Persze meg lett az egésznek a böjtje. Ádám totál kikészülve ült be a kocsiba, a hasa fájt, és rettenetesen ideges volt, és úgy száguldozott, mint aki megveszett, cikázott egyik sávból a másikba. Aztán sikerült lenyugodnia, és megálltunk egy benzinkútnál, venni valamit, amitől jobban lesz a gyomra. Szépen leállítottuk a kocsit, és bementünk az üzletbe. Bent nézegettem a csokis kekszeket, amikor furcsa kreccsenést hallottam, majd valami elkezdett szirénázni. Ádám elsápadt (eddig zöld volt) és kirohant a parkolóba. Utána kiabáltam, h mi van, mire mondta, h a szirénázás az ő kocsijából jön, és vagy most törik fel, vagy most törik össze. Az utóbbi. A sors iróniája, hogy a százharminccal való száguldozást épségben megúsztuk, erre az álló autóba belefarol egy kamion. A kamion sofőr az autónk mellett állt, és átkozódva püfölte a saját kamionja első kerekét, ami belapította a csomagterünket. Aztán még továbbra is a kamiont szidva megpróbálta kinyitni a kamion ajtaját, ami elég murisan nézett ki, mert a muksó egy fejjel alacsonyabb volt nálam, és alig érte el a kilincset, ami viszont beragadt, amikor letarolta a mögöttünk álló kisteherautó kiálló részeit. Amikor nem sikerült neki megint nekiállt rugdalni a kamion kerekét, és káromkodott éktelenül. A rugdalás viszont ne tetszhetett a kamionnak, mert megint gurulni kezdett, maga előtt tolva Ádám autóját, ami még mindig vinnyogva tiltakozott. A kamion apró vezetője megpróbálta megállítani kézzel az autóját, elé állt, és nyomta a hátával. Ádám hápogva, bénultan nézte, aztán odarohant a kamionhoz, megkerülte, és kinyitotta a másik ajtót, majd beült, és tövig nyomta a féket. A kisember csodálkozva nézett körül, h ő milyen erős. Ádám lassan, megfontoltan beindította a kamiont, majd hátratolatott vele úgy egy métert. Az eredeti kamion sofőr, aki még mindig a kamionnak támaszkodott, megtántorodott. Ezután Ádám még mindig nagyon lassan és megfontoltan kiszállt a kamionból, és a saját autójához ment. Elővett egy mappát, kihalászott belőle pár papírt, aztán egy tollat húzott elő a táskájából. Még mindig nagyon lassan és megfontoltan írt valamit a papírra, majd a kamionvezető orra alá nyomta. Az abbahagyta a káromkodást. Habogott valamit, amit bocsánat kérésként is fellehetett fogni, majd kitöltötte a maradék rubrikákat a balesetről. Ádám eltette a mappát, még mindig lassan és megfontoltan. Irtó rémisztő volt.

- Legközelebb húzza be a kéziféket. – mondta a kamionosnak, aztán karonfogott és visszavitt a boltba.

- Megéheztem. – nézett körül.

Ma reggel meg lehallgattam az üzenet rögzítőmet (megdöbbentő, mennyi embernek hiányzol, ha nem vagy itthon. Bezzeg ha ráérsz, a kutyának sem kellesz). És kiderült, hogy megszülettek Juca ikrei! Azóta nem beszéltem vele, amióta leutaztam Marcsi mamáékhoz, és rám szabadultak a gyerekek. Ezt Juca bőven megérti, mivel ő maga gyakorló tanár volt, most gyakorló, és boldog anyuka. Igaz, a két baba elég fárasztó, meg nyűgösek mind a hárman, néha nem is értem, hogy hogyan bírja Juca párja ezt az egészet, de angyaliak. Úgy négyen, ahogy vannak.

Megjegyzem, olyan, mintha manapság senki nem olvasna. Úgy látszik, mindenki nyaral. Nulla comment.