Miután még mindig ki vagyok bukva, mert még mindig nem tudom, hogy akkor este a Balaton partján a sátorban, félálomban tényleg megkérte-e a kezemet, vagy csak álmodtam, vagy megkérte, viszont nem emlékszik rá, vagy megkérte, csak nem gondolta komolyan, vagy…

Szóval összehívtam a Vésztanácsot, azaz csaptunk egy csajos bulit Zisével, a lengyel bevándorló magyar szakos barátnőmmel (aki már boldog diplomás, és jelenleg a magyar költők szóhasználata és nemi életük közötti összefüggéseket kutatja), Sárival (aki szintén boldog diplomás, és a skizofrének öltözködése és a nemi életük közötti összefüggéseket kutatja) meg Jucával, akinek végre elég nagyok voltak a babái, hogy egy estét kihagyjon (és aki amikor dolgozik, akkor a Bergman filmek szereplőinek nemi életéről ír tanulmányokat). Ádámot elküldtem az egyik haverjához sörözni, és meghagytam neki, hogy másnap estig haza ne jöjjön.

Megjöttek a lányok, valahogy mindegyikük ráérezhetett az összejövetel apropójára, mert Zise hatalmas süteményt hozott („Az anyum a receptet az ő anyujától kapta, aki meg az ő anyujától tanulta, aki meg az ő anyujától ismeri…”), Sári annyi fagylaltot, ami egy hadseregnek is elég lett volna („Kimutatták, hogy a nők endorfin termelését a fagylalt sokkal jobban megugrasztja, mint a rendszeres nemi élet.”), Juca meg több kilónyi csokoládé bonbonnal állított be (Ő nem fűzött commentet hozzá.)

Amikor megláttam a rengeteg édes dolgot, meg az arcukat, elkezdtem bőgni. Elbőgtem nekik a gólyatábort (még azt au, öhm vicces feladatot is, amikor, a góJáknak némi vetkőzés után kellett nyakig a Balatonba merülniük. Ezt két lány egy szál bugyiban, a srác pedig, aki Ádám nyálát elviselte éjfélkor az autóban, egy szál hogy is mondjam, bugyi nélkül oldotta meg… Meg az estét, amikor főtt tojást sütöttünk a tábortűz parazsában, de úgy kezdett el köpködni, mintha ágyúval lődöznének.)

meg a Balaton partot, meg a sátrat, meg a félálmot, meg Ádám elejtett félmondatát, meg hogy nem tudom, hogy tényleg mondta-e, vagy csak álmodtam, vagy mondta, de nem gondolta komolyan, vagy csak álmában motyogott, vagy…

Erre Zise elkezdett sivítva ugrálni, hogy „Tulcsi mennyasszony lesz, Tulcsi mennyasszony lesz!”, Sári meg elkezdte a szokásos dumáját a tobozmirigyről és az ösztrogéntermelésről, meg a férfiak agyi működéséről (miszerint minden hímnemű idióta, hogy képtelenek egyértelműen kifejezni a véleményüket, hogy gyávák, smucigok, gerinctelenek, miegymás). Mint mindig, most is Juca volt a leggyakorlatiasabb és ésszerűbb:

- Mond csak Tulcsi, miért nem kérdezed meg Ádámot, hogy nem emlékszik-e valami furcsára arról az estéről?

***

Az este folyamán aztán pár percenként kaptam megint sírógörcsöt, közben hatszor beszéltük át az esküvőt a legapróbb részletekig, négyszer dumáltuk meg, hogyan készítjük ki Ádámot, ha el akar hagyni, és nagyon sokszor elpróbáltuk, hogy hogyan fogom megkérdezni Ádámot, és hogy mit is válaszolhat rá. Reggelre már annyira sem voltam biztos a dolgomban, mint eddig, de legalább sikerült megennünk több kilónyi csokoládét, fagylaltot és süteményt, valamint elfogyasztanunk tetemes mennyiségű vörösbort és rumos teát.

Mire a lányok elmentek, lakás romokban volt,, a macskák úsztak az olvadt fagylaltban, és még az arcom püffedt és vörös volt, mert persze mielőtt elmentek, megint biztos lettem abban, hogy Ádám már haza sem fog jönni, és bőgni kezdtem.

És ami a legrosszabb volt, Ádám sehol. Aztán vk csöngetett, és meg rohantam az ajtóhoz, de csak az egyik szomszéd volt, hogy egy levelet tévesen hozzá dobtak be, de az én nevemre szól. Megint sírógörcsöt kaptam, mert Ádám még mindig sehol, és most már biztos, hogy el akar hagyni, vagy már el is hagyott…

A hiszti közben kinyitottam a levelet. Egy cetli esett ki belőle, Ádám kézírásával, hogy egy óra múlvára vár, azon a sarkon, ahol régebben a szalsza foglalkozások előtt találkoztunk.

Megint magam előtt láttam, ahogy majd ott állok a sarkon, és várok és csak várok és csak várok, vagy ami még rosszabb, jön Ádám, és rám sem néz, csak közli, hogy „Csak azért hívtalak ki, hogy ne legyél láb alatt, amíg a költöztetők pakolnak”. Fél óra alatt összekészültem, próbáltam a lehető legcsinosabb lenni, párszor ruhát váltottam, közben összébb pakoltam a konyhában meg a nappaliban is, átöltöztem még egyszer, aztán még egyszer, aztán elindultam.

Már messziről láttam, hogy senki nincsen a szalsza klub ajtaja előtt. Ott toporogtam, óráknak tűnt, de az óra szerint még nincs is annyi, amennyire Ádám odahívott. Aztán a mutató arra a bizonyos időpontra ugrott, és én megint a bőgés szélén álltam, amikor feltűnt Ádám, de nem láttam az arcát. Nem tudtam eldönteni, vajon mosolyog-e, vagy szigorúan néz, vagy észre se vesz. És akkor oda lépett, átkarolt, és megcsókolt, én meg végképp nem bírtam tovább, és bőgni kezdtem.

- Te szent ég, most meg mi történt?

- Seeeeeheeemihiiiii –bőgtem a zakójába, és beletöröltem a könnyeimet a ruhaujjába.

Ádám erre meg nem szólt egy szót sem, csak sóhajtott, de azt is csak egy egészen aprót, karon fogott, és a szalsza klub melletti étterem felé vont. Olyan igazi étterembe, vörös drapériával, meg lelógós függönyökkel, meg gyertyával, ment a kisírt szemeimhez.

Ádám somolygott, elvette a kabátomat, kihúzta nekem a széket, megrendelte a ház (vegetáriánus) specialitását, megcsókolt, és a vacsora végén megkérte a kezemet.