Már nem is tudom hány hete vagyok itt lent nagyanyám táborában, a világ végén. Nem sokra, hogy én lejöttem, utánam utazott Ádám is. Először úgy volt, csak egy-két napra jön le, de azóta nem is ment el. Először minden jól is volt így. Sokat ültünk kint a parton, és még többet voltunk bent a szobában... De aztán megjelentek a gyerekek. És akkor vége is lett. Valami átok lehet, valami nagyon komoly átok, hogy akárhova megyek, tapadnak rám a gyerekek. Megtalálnak, akárhol vagyok, akármit csinálok, a legrosszabb pillanatokban toppannak be. A legrosszabbakkor.... Most képzeljétek el.
Szóval átmentünk nevelőbe. Szegény Ádám. Szegény én. Szegény mi.
De az éjszaka a miénk :D
Feltéve, ha sikerült őket lefektetni. Akkor már mi is lefeküdhetünk.
