Gólyatáborban voltam. No nem azért, mert úgy döntöttem, hogy újra járom az egyetemet (bőven elég volt az a pár év szenvedés…) hanem mert annyian nyüstöltek haverok, hogy menjünk már le, megszaglászni a friss pipi husit. Sátor fel, meg persze a leginkább szükséges dolgok, (bicska konzerv- és sörnyitóval, sárkányos bögre és gitár), aztán megpróbáltunk felpréselődni a gólyákkal teli különvonatra. Potom négy és fél óra az út. Azon filózam, hogy bezzeg a mi időnkben, nem volt sem külön vonat, sem ekkora tumultus, legalábbis nem mi alkottuk a tumultust. Akkor is a földön/csomagokon ültünk, de akkor a székre ülésben zavaró tényező nem a gólya volt, hanem a vadidegen bácsik-nénik, akik folyton olyanokat mondtak, h „Eszem a kis édes húsomat, milyen okos, hogy egyetemista” meg h „Na tessék kérem megnézni, ez a csürhe itt a jövő értelmiségije” meg h „Fiatalúr, ha a hálózsákját eltávolítaná a fülemből, valószínűleg kevesebb lenne az esélye, hogy azonnal tarkón vágom”.
Sikerült pár gólyát arrébb paterolni, (fiatalok, nem árt meg nekik ha állnak egy kicsit), és pont belekezdtünk egy király pókerpartiba, amikor megjelent vm random face, és teli torokból ordítani kezdte, h „eeegy, megérett a meeeeggy, kettőőőőő megérett a meeeeggy” és onnantól olyan hangzavar volt három és fél órán keresztül, hogy nem csak egymás hangját nem hallottuk, de a hanghullámok kezdtek átlépni a látható tartományba, és probléma lett a szájról olvasás is. Na, megérkezünk, aránylag korán, mert Miskolcon nem kellett egy óránál többet várni, lekászálódunk a vonatról, lerugdaljuk a gólyákat is (újabb újítás: velkámdrink az ajtóban).Így, hogy már nem a pukkadásig tömött vonaton vagyunk, felfedezünk egy csomó régi arcot, és rögtön egyezkedünk, hogy vigyék már el a cuccainkat kocsival. A régi arc kinyitja a csomagtartó, és pakolnánk is be a zsákokat, amikor vm csaj pofátlanul benyomja a saját hátizsákját, meg utána dob egy sátrat is, persze ezen felbátorodva még tucatnyi gólya rohamozza meg a kocsit, és pillanatok alatt tele lesz a csomagtartó, meg a két hátsó ülés, a végén ipeg, h a sofőr befér. Jól megjegyzem a törtető fruskát (szemüveg, sötétszőke haj és „medáliák” feliratos poló), és fontolgatom, hogy legközelebb hogyan szívassam meg. Találunk másik régi ismerőst, másik kocsit, újra nyílik a csomagtartó, mire mi történik??? Újra előpattan az a kis fruska, és már nyomja is be a kis barátnőjének a cuccát a kocsiba. Ez meg mi??? Persze újra jön a gólyaroham, a kocsi tele lesz, de sebaj, mert ekkor befut még egy régi arc, mi futunk, nehogy megint megjelenjen a törtető fruska, a régiarc3 nyitja a csomagtartót, előtte körbesandítunk, hogy merre van Törtető Fruska, szerencsére nem látjuk, de azért jól körbe álljuk a kocsit, ne hogy mégis felbukkanjon. Ádám (mert hát hogyan is hagyhattam volna otthon) lehámozza magáról a táskát, és hajolna, hogy betegye a kocsi, amikor megint csak előpenderül Törtető Fruska, és benyomja vm haverja zsákját. A társaság a lincshangulat szélére sodródik, lelki szemeim előtt Törtető Fruska mezítláb jön túrázni, és elküldjük őt vm naggggyon hosszú kerülőre víz, kaja és szúnyogriasztó nélkül, de mire ütnénk, a lány már messze befordul a sarkon. Nem baj, Régiarc4 elviszi a cuccokat is, és még mi is beférünk (juppi, kisbuszJ ), és kárörvendően vihogunk, meg integetünk Törtető Fruskának, amikor elhúzunk mellette, meg a kis haverjai mellett.
A tábor tele van újdonságokkal. Van pl partisátor. A mi időnkben (fúj, ez olyan nagymamásan hangzik, bezzzzzzeg a mi időőőőnkben) a kultúrházban, v mi a fenében voltunk, ha esett az eső. Meg van „gravitációs wc”, alias pottyantós. Sőt, zuhanyzó! Milyen luxus már, három oldalról zárt, hideg vizes zuhanyzó, mi a faluba jártunk ki a nyomós kúthoz fürdeni. És van áram. ÁRAM! Anno a tábor nonstop túrából és esti tábortűzből állt, most meg esti diszkó-koncert van, meg filmvetítés, meg különbusz Kassára és Aggtelekre. Mi még tömegközlekedéssel mentünk, helyi járatokon nyomorogtunk, és kalauz bácsikkal vitatkoztunk, hogy mi az a kosz- és szagmennyiség, amit még fel lehet vinni egy szlovák vonatra (mert azért, ha vk hét napig egy nyomós kút segítségével próbál meg tiszta és illatos maradni, az nyomot hagy rajta).
Azért, lehet, hogy nehéz volt túl üvölteni a hajnali négyig ricsajozó partisátor szörnyebbnél szörnyebb zenéjét, de azért megpróbálkoztunk egy olyan igazi füstös-bűzös-áramtalan tűbortűzzel. Leültünk a partisátortól a lehető legmesszebb, Gösser Géza, aki igazából Zsolt, megpróbálta életben tartani a tűzet. Ez a Géza-Zsolt is egyike a régi arcoknak, igaz, most megint gólya minőségben van jelen (sikerült vm hatalmas balhét kevernie, amire kirúgták, de egy év múlva vissza is vették, és mivel a kreditjeit betudta számíttatni, semmit nem vesztett). Már a kutya sem emlékszik, h mikor kapta a Gösser Géza nevet. De a gólyák (mármint a rendesek) folyton a nevén poénkodnak, meg azon, hogy itt a falu kisboltjában (ami amúgy normálisan hetente kétszer nyit ki, akkor is csupán hat órára ((télen négyre)), de ha itt vagyunk, akkor egész héten hajnaltól késő estig nyitva van, kábé belőlünk él), szóval a ksiboltban csak és kizárólag kőbányai sört lehet kapni, valamint dobozos citromos borsodit, és akkor mégis hogyan jöhet ide vk, akit Gösser Gézának hívnak. Közben lejött Kalóz is, a mi kedvenc gitáros-éneklős haverunk (mert ugye ilyentájt már mindenki haver, akivel valaha akár csak egyetlen órád is volt), és letelepedett a tűzhöz gitárostul. Kalóz olyan, ahogy a halandók elképzelik a vándorló dalnok figurákat. Kiskoromban Aragorn-t képzeltem el így, csak gitár nélkül. Kétlem, hogy Középföldén menő volt a gitár, bár a fene se tudja. Szóval leült Kalóz, pár perc hatásszünetet tartott, meg leparolázott mindenkivel, aztán neki kezdett. Mi meg azon filóztunk, hogy milyen alakú tócsává olvadjunk. Cseh Tamás balladákat énekelt azon a fantasztikus érdes-vándoros hangján, és láttam, hogy az összes lány feje felett ott röpködnek a kis rózsaszín szívecskék. Na és akkor megjelent Törtető Fruska.
- Helló, leülhetünk?
És már le is huppant ő is, meg vm kislány mellé. Ez meg mi? Nem látja, hogy itt az elit ül? Csupa felsőbb éves (illetve olyanok, akiknek már semmi köze nincsen az eltéhez, hála az égnek), ez zártkörű buli. De a fagyos csendből sem esett le nekik, hogy jobb lenne arrébb húzni. Itt maradt Törtető Fruska is, meg a barátnője, akinek a fülbevalója coca colás kupakból van. Szép páros, nem mondom. Pár percig senki nem szólt egy szót sem. Aztán Kalóz elhelyezkedett, és neki kezdett a Szabó Kálmán tegnap estébe, és láttam, ahogy az a szirupos vigyor meg a kis szívecskék megjelennek Törtető Fruska meg Kólás Kupak arcán. Na hagyján, de Törtető Fruska nem ismerte az „amíg Kalóz énekel, addig kuss van” szabályt, és a dal közepén kezdett el dumálni. Megérdeklődte a nevemet, de legalább suttogott.
Aztán persze kiderült, hogy Törtető Fruska vm csoda folytán a gólyák értelmesebbik feléhez tartozik (értsd: aki nem issza magát annyira le este, hogy másnap a haverjainak meg a felsőbb éveseknek kelljen lecipelnie az Esztramosról, mert rosszul lett a másnaposságtól), és még a jó zenét is kedveli (legalábbis Kalóz Cseh Tamás balladáit imádta), és egyetért velünk abban, hogy a partisátor pokoli hangos, és h a DJ torkán le kéne nyomni az erősítőt. Tök jól elsztorizgattunk. Mesélt arról, h reggel fog majd fürdeni, mondtam neki, h nem komplett. Reggel a köd miatt cefett hideg van, meg fog fagyni, de persze nem hallgatott rám. Később aztán mondta, h nem is olyan hideg a víz, a végére más majdhogynem nem langyos. Asszem, szegény hallucinált, de nem mertem neki megmondani, h ez a víz nem a melegedős fajta.
Másnap meg harmadnap ilyen-olyan gólyaszivatások voltak, aztán meg kirándulni mentünk. Törtető Fruska meg Kólás Kupak is pont velünk jött Kassára. Na és tessék, ugyan nem kellett a mezei volán után futni, meg különbuszt kapott a kis popónk, mégiscsak sikerült lekésni a kassai vonatot, ami persze csak három óránként jár. A gólyák azonnal beültek sörutánpótolni, mi meg Ádámmal kitaláltuk, hogy teszünk egy lájtos sétát egy várba, vm hegy tetejére, mert azt pont meg járjuk három óra alatt. A végén hozzánk csapódott Törtető Fruska, meg Kólás Kupak, meg egy harmadik gólya is, akit Szelid Petinek hívtak a lányok, bár kétlem, h ez volt az eredeti neve. Olyan kis hallgatag volt, lassan beszélt, és úgy nézett ki, mint aki egy szúnyogot sem képes leütni. Na, megindultunk a hegyre irányába toronyiránt, a hegylábánál találtunk egy táblát szlovákul, hogy az ösvényről letérni tilos, meg h tüzet rakni tilos, meg h növényt letépni tilost. A többit nem tudtuk, h mit jelent, mert az csak kiírva volt, ezekről meg voltak kicsi piktogramok. Na az oké volt, hogy nem szabad az ösvényről letérni, de nem láttuk az ominózus ösvényt, amit nem lett volna szabad elhagyni. Szelíd Peti észrevett vm rókacsapást a hegyre fel, a bokrok és sziklák között. Neki álltunk hát sziklát mászni, meg tüskés dolgokkal viaskodni, mindezt rövidnadrágban persze (mire felértünk vadatokban lógott a bőr a lábszárunkon) még az volt mázli, h Törtető Fruskánál volt szúnyog-kullancsriasztó, így legalább azok nem csíptek (persze minden más meg igen). Na, nagy nehezen felküzdöttük magunkat, a végére már bulinak is képzeltük, bár lehet, h csak a nagy meleg, meg a mászás miatt hallucináltuk ezt. Sikerült felérni, és mit ne mondjak, a kilátásért megérte megharcolni a sziklákkal. Fent összetalálkoztunk egy szlovák csoporttal, akik megpróbálták elmagyarázni, h merre van a lefelé vezető ösvény, mert abban mindannyian egyet értettünk, h lefelé inkább meg tanulunk röpülni, minthogy a sziklákon-bokrokon menjünk le. Szerencsére a csoportunkból mások is úgy döntöttek, h feltúráznak ide, csak ők megtalálták az ösvényt, és utánunk kiabáltak, mielőtt a rossz úton indultunk volna el.
Emlékszem, amikor valódi gólya voltam, és először jöttem rá, hogy az ember inkább eltűri a szagot, de nem fürdik jegeces vízbe, csak ha már annnnnyira muszáj, egy csomó minden ilyenből kimaradtam, mert a szakkolesz már akkor is egy időbe tette a háromnapos felvételi beszélgetését a gólyatáborral, én meg szinte kétnaponta felutaztam pestre beszélgetni a szakmai bizottsággal, a diák bizottsággal, az igazgatói bizottsággal, a tanári bizottsággal, meg a fene se tudja milyen bizottsággal. Persze így sem vettek fel bentlakásosra (miért hiszi mindenki azt, hogy ha az ember csupán harminc kilométerre lakik Pesttől, akkor könnyű neki bejárni???) és kínlódhattam két évig a bejárással, amíg nem lett elég pénzem albérletre (hja igen, Burger King, meg a srác, aki a főnököm volt, és mellesleg nálam öt évvel fiatalabb…)
Aztán mire haza értünk a hangyák megszállták a sátrat. De ilyen durván. Haza mentünk, és azt láttuk, hogy az amúgy dögnehéz hátizsák úszik kifelé egy hangyafolyamon, alig akarták elengedni. A végén inkább átengedtük a maradék pár napra a sátrat a hangyákra, a legszükségesebbeket kimenekítettük, és kifeküdtünk éjszakára Kalóz tábortüze mellé, Törtető Fruskával, Kólás Kupakkal, meg magával Kalózzal, akinek amúgy sem szokása sátrat hozni, hanem ha esik, akkor a rozsdás régi kocsija alatt alszik (ha benne aludna, csak még jobban megázna, a kocsi alatt meg csak a háta lesz vizes a befolyó víztől). Néztük a csillagokat, Kalóz az Angol regényt meg a Kő balladáját énekelte, Törtető Fruska szerelmetes pillantásokat vetett Kalózra, Kólás Kupakon meg kitört a művészi hajlam (a kiscsaj mesélte, h egészen hat hónappal ezelőttig filmrendező akart lenni, amíg össze nem törte az álmát a filmművészeti azzal, h nem indított rendezői szakot, és azóta fanatikus világmegváltó gondolatokat dédelget a környezet- és természettudatosságra oktatásról. Tanár akar lenni a szentem. Megpróbáltam lebeszélni, de nem sikerült), és rajzolgatott, meg írogatott a töksötétben, szerintem nem is látta, h mit csinál. Aztán belealudtam.
Aztán muszáj volt hangyátlanítani a sátrat, meg beletuszkolni a zsákba, és összeszedni a haverok sátrából a cuccokat, és muszáj volt könyörögni vknek, h vigyen ki minket az állomásra, mert persze a busz, ami kiment volna, nem is ment ki, csak vk elírta, még szerencse, hogy az egyik helyi néni mondta, h rosszul van kiírva. Már a vonaton jöttünk rá, hogy a hálózsákot ott felejtettük a kocsiban, a gitártokot (gitár nélkül) egy haver sátrában, a csajkákat amiből ettünk a szervezői sátorban, a mobiltöltőt a K-sátorban és a bicskát egy gólya mancsában. Otthon megtaláltuk a túra cipőket (Ádám akkor káromkodott így utoljára, amikor ráborult a karácsonyfa most december, persze csillagszoróstul-macskástul). Apropó, macska. Asszem, mi voltunk az egyetlenek, akik házi kedvencet vittek le (ha nem számítjuk azt régi eltést, aki a gyerekit hozta). A szöcskéim simán kibírnak egy hetet nélkülem, csak be kell nekik kaját tenni, de azok a hülye macskák olyan cirkuszt rendeztek, amikor meglátták a felpakolt zsákokat, hogy Ádám könnyes szemmel bepakolta őket ilyen állathordozó kisbőröndbe, és velünk jöttek. Persze a vonatút alatt Behemót telehányta az ő szállítóját, Merlin meg kétszer is kiszökött, és összekarmolt egy felsőbb évest, aztán meg megpróbált kilógni az ablakon, miközben Miskolcon álltunk, de sajnos Ádám megfogta, és nem tudott elszökni. A táborban aztán kicsaptuk őket, de képtelenek voltak elmenni a sátor közeléből. Megpróbáltam mindent, de csak nem voltak képesek beilleszkedni az erdő-mező faunájába. Pedig milyen jó lett volna, ha vadmacskásodnak, és annyira jól érzik ott lent magukat, hogy soha többet nem akarnak majd visszajönni velünk. De sajnos még Merlin is visszaért időben (kettő perccel azután, hogy az autó elindult, de Ádám lélekszakadva rohant érte, amikor meglátta).
Szóval most itthon vagyunk, és Ádám pont azon filózik, h mi lenne, ha áthívnánk Kalózt, meg még pár embert, és megpróbálnák a nappali parkettáján tüzet rakni.
