Legalább egy hónapja nem írtam. Na persze van rá mencségem.
Néztem, ahogy az egyetemisták fáradtan kullogtak végig az utcákon, elaludtak a buszokon és idegösszeroppanást kaptak a villamosokon. És arra gondoltam, milyen jó nekem, hogy ennek vége.
Aztán persze rájöttem, hogy ez így cseppet sem igaz. Munkát kellett találnom, de nagyon sürgősen. Az egyetemnek vége lett, én meg ott álltam a kezemben az irodalom-biológia tanári képesítésemmel, és a kutyának sem kellettem. Az iskola ahol gyakorló tanárkodtam mégsem tudott felvenni, mert a tanár, aki el ment volna nyugdíjba még sem megy el. Elment persze egy másik magyar tanár, valami istenhátamegetti iskolába igazgatónak, de az ő helyét meg megoldották másként. És meg egész nyáron abban a hiszembe éldegéltem, hogy ősztől ott fogok dolgozni. Elvégre úgy volt hogy meg kapom annak a nyugdíjas tanárnak az állását, aztán meg h majd az újdonsült igazgató helyett leszek, de csak nem hívott senki, és amikor felhívtam őket augusztus elején, közölték, hogy elnézést, bocsika, nem kellesz.
Szóval mint az őrült elkezdtem munkát keresni, mert mégsem maradhatok örökre Peti bácsinál a sírkőfaragónál. Bármennyire is szeretnék, meg úgy sem tudnák ott teljes munkaidőben tanulni. Feladtam hát egy csomó hirdetést, meg kilincseltem egy rakat iskolánál. Egyetlen egy helyet találtam, de az meg az ország másik felén van, egy aprócska faluban. Szóval esélytelen. Persze gondolkodtam rajta, tényleg gondolkodtam rajta, de a végén, hát nem mentem.
Most viszont nincsen rendes fix munkám. Van két magán tanítványom magyarból, egy érettségire felkészülő fiam biológiából, és ezzel ki is fújt. Bár úgy néz ki, hogy hétfőtől lesz olyan magántanítványom, aki nem korrepetálni szeretne, hanem rendes magántanuló. Egy kislány, aki hét éves, de olyan zseni, mint egy gimnazista. Nem tudom, h mit fogok vele kezdeni, de még nem is tuti. Maradok hát Peti bácsinál, a sírkőfaragónál, és megpróbálom elviselni a nyár vége óta kialakult fura hangulatot. Amióta két Niki van, azóta kicsit fura ez az egész. Főleg amikor néha beköszön a lánya Niki. Nem messze lakik a temetőtől, és gyakran megy el az üzlet előtt. Nagyon fura… A fia Niki se bírja valami jól. Folyton hebeg meg habog. Az egyetlen, aki nem pirul el, vagy kezd el dadogni ha meglátja, az én vagyok. Engem viszont nem szeret, mint az kiderült. Fixaideája, hogy kihasználom Peti bácsit, mert semmit sem dolgozom, csak felveszem a fizetésemet. (megjegyzem, gyakorlatilag szívességből dolgozom, és fél órai magán tanítással többet keresek, mint egy teljes nappal Peti bácsinál) Nem igazán értem, mi a baja velem. Rá szoktam mosolyogni, ha meglátom, meg jófej vagyok vele. A munkámat pedig igenis, nagyon jól végzem. Sokan csak azért jönnek hozzánk, mert normálisan beszélek velük, nem úgy, mint szomszédos sírkőfaragónál, ahol a hapsi fekete öltönyben, meg fekete napszemüvegben, folyton kisírt szemmel bizonygatja, hogy mennyire sajnálja, amíg a végén a kedves rendelőnek megjön a kedve az öngyilkossághoz.
És még Ádámmal is összezördültünk, és most mindenre vigyázni kell, amit teszek, meg mondok. Nagyon félek, hogy valami olyat csinálok, amivel mindent tönkre teszek. Amikor találkozunk, olyan, mintha tojáshéjon lépegetnénk. Voltam szerdán anyunál a buddhista központba, és ő azt mondta, hogy hagyjam a fenébe, a férfiak úgy is mind szemetek. Na de ő Ádám! Nyilván nem fogom hagyni. Zise volt a legmegértőbb, és vígasztalt, meg sütöttünk sütit, és most jól vagyok. legalábbis már nem sírok minden percben emiatt az egész miatt…
