Eltűnt a macskamán néni. Eltűnt!
Egyszer csak nem volt ott. Így, ahogy mondom.
Szóval ha vk találkozna egy zakkant öregasszonnyal, házipapucsban és virágos otthonkában, a hóna alatt egy teáskannával (mert azt mondják, a lakásából a teáskannán kívül semmi sem hiányzik), akkor azonnal szóljon nekem, mert már elegem van a macskákból.
Szóval a néni elveszett, egy nap nem találták otthon. Soha nem mozdul ki, még vásárolni sem. A srác a harmadik emeletről vásárol be neki némi sütiért – ami mindig a muskátliban végzi, mert tele van macskaszőrrel – és a visszajáróért. A másodikon lakó másik öregnéni találta meg, hogy nem találja. Ő minden csütörtökön átment teázni, és a múlt csütörtökön nem volt kivel. Másnap kijött a rendőrség, aztán elmentek, de előtte még lepecsételték a lakást. A gondnok azt mondta, vmt csinálni kell a macskákkal (mert már nagyon ordítottak a lakás előtt, és telecsinálták az összes virágládát), erre a négy éves kiskölyök a másodikról elkezdte ráncigálni a papája kabátját, hogy tita akajom tita alanyos, mire a papa kijelentette, hogy akkor most mindenkinek be kell fogadnia egy macskát. Amilyen mázlim van, pont eggyel kevesebb macskát sikerült összefogdosni, így már azt hittem, hogy megúszom ezt az egészet, amikor kiderült, hogy a másodikon lakó kiskölyök négykeresztes allergiás a macskaszőrre. Na mit csinált erre az én drága párom (bár ezek után lefokoznám csak lakótársra), na mit csinált? Kijelentette, hogy nagyon szívesen gondjainkba vesszük szegény kis teremtést, amíg nem jön vissza a néni. De a néni nem fog egyhamar visszajöni!!!!!
Így aztán gazdagabbak lettünk egy macskával. De nem akármilyen macskával, hanem azzal, ami folyton beszökött a galéria ablakon. Amelyik leverte a szöcskéimet, és bezárta magát a hűtőbe. Innen is látható, hogy ez a macska vérengző, és még hülye is.
Nu, de ha ez nem lenne elég, a harmadikon lakik egy fiatal házaspár, akiknek van (volt) két kanárijuk. Miután a létigét kénytelen voltan áttenni múlt időbe, a párocska kiakadt, és közölte, hogy ha vk nem veszi át a cicuskát, akkor a cicuska utca cicuska lesz, vagy altatott halott macska. Mire az én drága Ádámom: Hogy lehetnek ilyen szívtelenek, egy szegény, ártatlan kis állatkával! Majd mi!
Most szólok, ha még vk megakar szabadulni a macskájától a házban, vérszemet kapok, és karmolok!
Körül kellett barikádoznom a szöcskéket, nehogy vm kárt tegyenek benne az édes cicuskák. Aztán el kellett pakolni mindent, nem is, inkább így mondom mindent, ami törik. Képet, kis csetreszeket, szobrocskákat, tálakat, vázát, növényeket, poharakat, egy régi hegedűt, és a lámpaburákat. Valamint mindent, illetve mindent ami szakad: függönyöket, kiakasztott ruhákat, ruhafogast, kabátot, falvédőket, szőnyeget, abroszt, terítőt. És mindent (mindent) ami karcolódik: zongorát, szekrényt, székeket, konyhabútort, rádiót, hifit, könyveket. Meg mindent, ami… A lényeg, hogy a lakásban már nincsen olyan dolog, ami ne lenne macskakáros.
És amikor Behemót (ez lesz akkor, ha egy szociológus és egy irodalom tanár nevezi el a macskáját) vagy Merlin (ez lesz akkor, ha egy fantasy őrült lsd Ádám és egy alterművészet kedvelő színházőrült ad noment egy macskának) felborítja huszadszor is a festőállványomat, vagy nem használja a kitett macskavécét, akkor Ádám elérzékenyül, a szeme bepárásodik és elkezdi babusgatni az édes cicuskákat. Persze én állítom fel az állványt, és én takarítok fel.
Miért nem engem babusgat, miért a macskákat?!
Azt hiszem, féltékeny vagyok két szőrös négylábúra…
