Bocsi, h csak most írok, de közben lementem a nagyszüleimhez, ők gyereknyáritábort visznek, és ilyenkor segítek nekik. Ez viszont időigényes. És arra már nem jutott, hogy elővegyem a klaviatúrát.

Nah, meg volt az az ominózus csütörtöki találkozó. Miközben odamentem, a buszon derült ki, hogy otthon felejtettem a pénztárcámat. Szerencsére a bérletemet nem abba tartom... Majd kiderült, hogy rosszul zártam vissza a kupakot arra fél literes üvegre, amit hordok magammal, és biztonsági záras, azaz szinte lehetetlen inni belőle, sőt, lehetetlen kinyitni. (kezdem azt hinni, hogy nem az üveg fala zöld, hanem ami benne van pár hónapja) Ebből kifolyólag egy halványzöld folt kezdett el terjedni a hófehér táskámon, majd egy sötétebb a nadrágomon, mert persze a táska az ölemben volt. A folt megmaradt akkor is, miután sikerült a napocskán felszárítani az ásványvíznek árusított radioaktív anyagot a gatyámról. Majd ezek után majdnem leszédültem a metrósínekre. Egy oltári jó pasi rántott vissza, aki viszont nem akart leszállni rólam, és kezdett kissé terhes lenni a közeledése, és már inkább mondtam volna furának, mint jó pasinak. És le kellett szállnom a Deákon, hogy végre békén hagyjon. Nem mertem visszamenni a metróba, nehogy ott várjon rám ezért lesétáltam az Astoriához, és 7essel mentem a Blaháig. Úgy fél órácskát késhettem, és az Ádám még csak meg sem említette. Nem is célzott rá. Semmi olyasmi, h végre itt vagy! vagy olyan, h Már vártalak csak köszönt, h szia, kicsit elpirult, de lehet, h az a tea gőzétől volt. Aztán leültünk a nagyobbik helyiségben. És beszélgetni kezdtünk a blogokról. Hogy mióta blogolok, meg h milyen blogokat szoktunk olvasni. Találtunk olyan blogot, amit mindketten tök régóta olvasunk. Például a Mó az ösztönlányt, vagy Jucus életét. Amit például soha nem néznék ki belőle. Elvégre miért érdekelné őt egy olyan gyerek élete, aki a tanítványom lehetne? (amúgy ha vk ismeri a Jucus életét, elárulná nekem, h miért 2.0? Vagy Jucus, lebuktál, tudom, h szoktál olvasgatni engem, szóval miért vagy 2.0?)

Meg csupa olyan témákról, amiből nem lehet félre értés. Közben néha elővette a kis jegyzet füzetét (haláli, jegyzet füzetet és határidőnaplót hord magánál) és feljegyezte amit mondok. Bár lehet, hogy csak unatkozott, és firkálgatott. Nem sikerült belelesnem. Kértem, hogy mutassa meg, mert ez legalább annyira idegesítő, mint amikor a vizsgabiztosok irkálnak. De nem volt hajlandó meg mutatni. Kuncogott. És tovább jegyzetelt.

Viszont a blogos interjú végén megjegyezte, h lesz múzeumok éjszakája, és hogy nincs-e kedvem megnézni. Hát egy ilyen ajánlatot, amikor annyira festőien nézett ki a kezében a párálló bögréjével, meg a sötét hajával, meg úgy egészében... szóval nem lehet visszautasítani. Úgyhogy elmentünk. És nagyon jó volt. És utána haza kísért. És megállt a kapuban. Én meg elfelejtettem a kapukódot. És álltunk, én meg vagy tizedszerre próbáltam meg kinyitni az ajtót, és csak nem ment. Ott kínlódtam vele. És tudtam, h arról jegyeztem meg, h a számok valami ábrát adnak ki. Csak tudnám, milyen ábrát... valami mosolygós dolgot. Nah, és akkor Ádám rám nézett, kuncogott, úgy mint ahogy a teázóban, és átkarolt, h hozzáférjen a gombokhoz, és bepötyögte a kódot, az ajtó sípolt, és kinyílt. Hogy csinálta? Honnan tudta, hogy milyen ábrát választok??? Ő meg csak kuncogott, hogy nem hajlandó elmondani. Oooolllyan gonosssz! Kuncogott, és tartotta a kaput amíg bementem, és ahogy puszit akart adni, hát elcsúszott egy kicsit. De csak egy leheletnyit, mert akkor betoppantak a másodikon lakó Suszi bácsiék, meg a neje, meg veje, meg a sógora, és átgázoltak rajtunk. Ádám meg kuncogott még egy sort, kilibbent az ajtón, és addig integetett, amíg be nem csukódott a kapu.

Aztán hétfőn megint volt szalsza. De most nem az Ádám párja lettem, mert nem késtem, és az eyik srác felkért. Igazából többen is felkértek. A tánctanár megjegyezte, hogy biztosan buknak a hajamra. (tudjátok, derékig érő, kezelhetetlen lobonc, ragacsos hatodikosokkal). És mégse mondhattam nemet. Amúgy is, az Ádám csak találjon magának párt. Jóvana, tutira talál magának párt. Láttam h hogyan néznek rá a csajok... Mit ne mondjak, abban az ingben tényleg nem nézett ki rosszul. (milyen oltári nagy mázli, h elhagyta azt a cetlit, és most nem olvassa ezt a blogot J )

Viszont az utolsó tánc után megjelent, és felsegítette a kardigánomat. Mint egy gentleman! Aztán ezt a gentleman feelinget lerontotta azzal, h megjegyezte, jobb ha elkísér, mert még a végén kizárom magam. Gonossssz...

Úgyhogy hazakísért. Felkínálta a karját, én meg belekaroltam. És így sétáltunk végig az Andrássyn. Igazából tetszett. A kapunál ő ütötte be a kódot. Megbeszéltük, h legközelebbre talán kulcsot is másoltatunk neki, nehogy azt is elfelejtsem. Na persze csak viccből. Aztán megpróbáltam kinyitni az lakásajtót. Vacilláltam, h behívjam-e, vagy ne, mert annyira azért nincsen tisztaság, de talán mégsem kéne őt elhajtani, talán csak egy kávéra, de igazából mégsem kéne, ha meg mégis, akkor tényleg csak egy kávéra. Max teára. Esetleg egy pohár borra. De többre nem. Zavaromban, hogy nem tudtam, h mit csináljak, ott szerencsétlenkedtem a zárral, és a végén kivette a kulcscsomót a kezemből, és megint átkarolt, hogy hozzáférjen a zárhoz. A végén bejött egy bögre teára. Hááát, eléggé elteáztuk az időt. Izé, másnap reggel ment el, amikor én pánikolva riadtam fel, hogy lekésem a vonatot a nagyszüleim erdei iskolájába. (megjegyzem, le is késtem, de az Ádám nézett nekem későbbi vonatot, sőt még ki is kísért).

Asszem, megfejtettem még egy nagy titkot: Ádám hetero.