Éljen május elseje, a munka ünnepe, amikor nem kell dolgozni!
Milyen röhejes már, hogy pont a munkát ünnepeljük, és nem kell dolgozni? Szerintem kifejezetten vicces.
Mivel elseje péntekre esett, a szokásos pénteki ballagásos csütörtökre illetve szombatra tolódott el. Az iskolában, ahol tanítok, lezavarták csütörtökön. Samu meghívott az unoka testvére ballagására. Krisztina, az unokatestvére nagyon tüneményes szerzet, és amikor kicsi volt, Samu meg én sokat jártunk le hozzájuk nyáron, vigyázni rá, meg a kishúgára, hogy a szüleiknek legyen egy kis szabadideje. Vidéken laknak, és én négy éve nem voltam lent náluk. Utoljára a Krisztunka nyolcadikos ballagásán voltam. Azt hittem, csak valami iskolában sétálgatós dolog lesz, de kiderült, h utána még van egy kis ivás-evés. Kis ivás-evés... Olyan fogadást rendeztek, mintha egy esküvő lett volna, mindenki kinyalta magát, és meg teljesen hétköznapi ruhában mentem el, egy szál csokorral, miközben mindenki méregdrága ajándékokat vitt a ballagóknak, mintha bar micvójuk lenne, vagy tényleg esküvőre mentek volna. Ott álltam a szellemesnek tartott csokoládé csokrommal, a letaposott sarkú tornacipőmben, meg a farmeremben, és el akartam süllyedni. Úgy hogy most megbeszéltük Samuval, hogy együtt veszünk egy ékszer órát a Krisztunkának, és kinyaljuk magunkat. De nagyon. Úgy hogy vettünk egy csodálatos és tényleg gyönyörű ékszer órát, Samu öltönyt vett fel, én meg szoknyát és kifestettem magam. Igazán kitettünk magunkért. Jó idő lesz, mondta Samu, ezzel autóba ültünk, és két óra után meg is érkeztünk. Kicsit hamarabb érkeztünk, és feszengve beszélgettünk Krisztunka anyukájával, amíg megjött maga Krisztunka is. A belépője tökéletes volt. Belépett az ajtón, a függönyt kecsesen elhajtva maga elől, a nap átsütött az ajtón, és glóriát vont a haja köré, a gyönyörű hosszú haja köré, megcsillant a nyakláncán, ő pedig elegánsan intett nekünk. Hogy ezt hogyan csinálja! Az iskolai kék-fehér ruha volt rajta, és még ez is csodálatosan ált rajta. Örült az órának, és csevegtünk egy kicsit a gyerekkori emlékekről. Aztán elment átöltözni. Lassan szállingóztak a vendégek is, kicsit segítettem a kajával, aztán leültünk ebédelni. Hihetlen bőséggel volt megrajva az asztal. És minden étel hibátlan volt. Semmi túlfőtt répa, semmi odaégett hús. Később tudtam meg, hogy csak a tökéletesen sikerült ételt szolgálták fel. A többi félre tették, hogy majd a kutyák megeszik. Szóval az ebéd csodálatos ... lett volna. Ha nem lennék vegetáriánus. Tíz éves korom óta nem eszem húst. Amióta anyu beköltözött a buddhista centrumba, apu meg feleségül vette Esztert. Mindenben volt hús. Sajnos rosszul vagyok a hús szagától. Szóval az egész csodálatos ebédből maradt a rizs meg a burgonya, és a fintorgás, mert valami miatt, ha húst látok, rám jön a fintorgás. Én nem akarom, de rám jön, görcsbe rántja az arcomat, és ettől olyan, mintha az ételre fintorognék, és mindenki azt hiszi, hogy nem ízlik. Pedig csak a hús illata facsarja az orromat. Samu ott ült mellettem, ő ismerős itt, sokat jár le, és fedezett: jó távol rakosgatta a húsos ételeket, és körbe pakolt a zöldséges feltétekkel. A fülembe súgta, hogy nyugalom, majd lesz olyan kaja, aminek kifejezetten örülni fogok. Aha, gondoltam, sütiiiii! Közben megjelent egy rezesbanda, hoztak hangfalat, erősítőt, szintetizátort, és percek alatt elindult a dajdaj. És meg sem állt egészen olyan késő estig, amikor már csendháborításnak számított volna. Egymás szavát nemis hallottuk. Udvariasan beszélgettem a többiekkel, akik mind Samu rokonai voltak, és mind furán néztek rám, mert senki nem emlékezett a lányra, aki felügyelt nyáron Krisztunkára és Bettikére. De azért mindannyian úgy tettek, mintha hirtelen eszükbe jutna, hogy jaaaa, az a lány!, és rögtön megjegyezték, hogy mennyit nőttem, meg hogy milyen jól áll nekem ez a ruha. Apropó, a ruha. A Samun, a Krisztunkán és rajtam kívül senki nem öltözött ki ennyire, mert félúton eleredt az eső, és mindenki hosszú nadrágban, meg melegítő felsőben jött. Én meg ott álltam, egy habkönnyű felsőben, meg egy lenge kis szoknyában, amiben a Samu szerint döglesztő vagyok. Szóval most meg túlöltöztünk. Ajándék gyanánt mindenki diszkrét kis borítékokat nyomott Krisztunka kezébe. Nem baj, az ékszer óra legalább egyedi, szellemes, és tényleg szép. A kaja közben hallottam, hogy megindul az asszonyok között a pletyka, hogy Samu meg én jegyesek vagyunk. Jah kérem, teljesen evidens, elvégre régebben együtt felügyeltünk Krisztunkára, és négy éve együtt jöttünk a ballagásra, és most is együtt vagyunk lent, szóval biztosan már jegyesek vagyunk, mi több, talán már jön is a baba. Pár nénike bombabiztos forrásból tudta, hogy Józsefkét, az első gyerekünket és Erzsikét a második gyerekünket otthon hagytuk bébiszitterrel. Hogy én, meg Samu! Milyen képtelen ötlet!
Aztán megjöttek a torták. Töménytelen féle sütemény. Szinte mindenki hozott süteményt. Páran ott maradtak sütizni, a többiek elhúztak táncolni, a kétszemélyes zenekar meg tiszta erőből, max hangon nyomta a talp alá valót, amitől elkezdett sajogni a fülem. Samu is elment megtáncoltatni valamelyik unokahúgát, a sok közül. Én meg ott maradtam. Hát jól van, ha már a rendes ebédből nem tudtam enni, itt van a süti. Fogtam magam, meg egy kistányért, és leültem, módszeresen végig kóstoltam az összeset. Egyszer csak azt vettem észre, hogy vagy öt gyerek lóg rajtam, és követelik, hogy bújócskázzunk. Nem tudom, hogy hogyan csinálom, de bárhova megyek, biztos, hogy tíz percen belül a környék összes kiskölyke ott fog mellettem sertepertélni, miközben én mesélek, vagy játszom velük. Esküvő van? Másodpercek alatt átvedlem bébiszitterré. Családi összejövetel? Két perc, és minden tíz éven aluli rajtam csüng. Estig bújócskáztunk meg fogócskáztunk velük, miközben időről-időről leálltam sütizni (már csak bosszúból is), és a végére már annyira kivoltam, de sehogy sem tudtam megszökni a kicsik elől. Vonzom őket. Az anyukák elnézően/megértően/hálásan mosolyogtak. Ha valamelyikük vissza akarta hívni a porontyát, és a kis drága nem akart menni, valami fura extázisba kerültem, a szeme kifordult, a látásom elhomályosult, a nyelvem nem engedelmeskedett, és azt habogtam, hagyja csak, ez a munkám. Mire az anyuka mosolygott, és ott hagyta a nyakamon a gyereket, mire én magamhoz térhettem volna, és ellenkezhettem volna. Lassan sokasodtak a kölykök, és nekem beugrott, hogy ennyi szülő nincs is, talán osztódással szaporodnak... Ráadás képen volt ott egy olyan ráncos kutya, ami nagyon cuki volt, meg édes, és én voltam az egyetlen, akit elsőre megharapott, és valahányszor a közelébe mentem, elkezdett morogni. Mindenki mással cuki kutyust játszott, hempergett, meg pacsit adott. És az összes kölyök azt akarta, hogy játszunk a kutyulival. Végül valamikor este nyolckor mentett ki Samu, hogy most már muszáj haza indulnunk, mert így is este tíz lesz, mire kitehet otthon, bár látja, hogy mennyire élvezem a mulatságot, és vigyorgott. Még így is jó fél órába telt, mire ő elköszönt mindenkitől, egyenként, én meg visszaszállítottam az összes kiskölyköt a mamához meg a papához, aztán visszakísérem még egyszer. Aztán már a kocsitól még visszarohanunk, mert Krisztunka anyukája feltétlenül akart adni a maradék kajából, és adott egy csomag sült húst, meg pörköltöt. Fennhangon elkezdtem dicsérni a csokis meg a narancsos sütiket, de nem nagyon vette a fonalat. Samu mosolygott, aztán megint végig puszilt mindenkit, aztán elküldött engem is, mert bunkóság csak úgy eljönni, adjak csak mindenkinek puszit. Szóval fél tízkor szálltunk be a kocsiba, a kezemben egy csomagnyi sült hússal, amit Samu szerencsére hamar eltett a hátsó ülésre. Már pont indultunk volna, amikor megjelent az egyik távoli rokon, és kérte, hogy vigyük már el egy darabig, mert lekéste a buszt. Hátraültem a sült hús mellé, a rokon behuppant a helyemre, Samu indított, hogy kavicsokat fröcskölt szerte szét a hátsó kerék. Tettünk egy röpke háromnegyed órás kitérőt a rokon kedvéért,(ami ugye oda-vissza másfél óra) aki szintén meg volt győződve arról, hogy Samu három éve a férjem, és hogy van három közös gyerekünk, a negyedik úton, és nekem van egy törvénytelen gyerekem az első házasságomból, illetve azelőttről. Finoman felvilágosítottuk, hogy ez messze nincsen így. És Samu kacarászott egy sort zavarában. A rokon nem tudta elfogadni, hogy nincs gyerekünk. Azt, hogy nem vagyunk házasok, el se tudta képzelni. Gyorsan áttereltük a témát Samu vulkanológiai disszertációjára. Éjfélre értünk a lakásom elé. Még viccelődünk egy kicsit a házasságon, aztán kiszálltam, és Samu elhajtott.
