Tegnap délután voltam Peti bácsinál, a sírkőfaragónál. Nála dolgozom. Ott volt Niki, a fia is, akit néha korrepetálok ebből-abból.

Hátul pakolásztam, a vésőket tisztítottam miegymás, amikor Peti bácsi kikiabált értem, hogy menjek a pulthoz, mert vevő jött, és ő nem képes szót érteni az összes hibbanttal, aki sír, meg bőg, meg vörös és puffadt a szeme. Sajnos Peti bácsi lehet, hogy briliáns szobrász, és még zseniálisabb sírkőfaragó, de súlyos emberundorban szenved, és képtelen a fián meg rajtam kívül bárkihez is hozzászólni.

A pult előtt egy középkorú, öltönyös férfi állt, tiszta feketében, mint azok általában, akik ide bejönnek. A nyakkendője narancssárga-piros csíkos volt, ettől tisztára úgy nézett ki, mintha ő lenne Lucifer, az Ember tragédiájából. Valahogy mindig így képzeltem el Lucifert. Szinte vártam, hogy mikor kezd el filozofálgatni, és fejti ki, hogy az emberi lét céltalan, és csak egy játék a Nagy Alkotó számára, de a filozofálgatás helyett elkezdett kuncogni. Rám nézett, és elkezdett kuncogni. Gyorsan végigpillantottam magamon, hogy mi lehet olyan vicces, és lesimítottam a hajamat. Peti bácsi morgott valamit, miközben a seprűvel arrébb lökte a vevőnk lábát, hogy a pult alatt is összetudja söpörni a kőport. (Nagyon sok itt a por, nem csak az, ami a faragásnál keletkezik, hanem a temetőből is hordja be a szél. Mindig tüsszögök tőle, Peti bácsi, meg mindig azt mondja, tutira allergiás vagyok a halottakra. Meg van róla győződve, hogy a por a hamvasztásról száll ide be hozzánk.) A hapsi abbahagyta a kuncogást.

- Maga tényleg itt dolgozik?

- Magának is jó napot.

- Bocsi, csak annyira  nem illik ide. Annyira nem a halottak köze való.

- Lát itt valahol halottat? - néztem körül az üzletben.

Peti bácsi bokán bökött a seprűvel, hogy nehogy elmerjem riasztani a vevőt.

A hapsi hangnemet váltott.

- Na jó, sírkövet szeretnék.

- Azt gondoltam. - újabb bökés Peti bácsitól. - Úgy értem, sajnálom, kinek lesz.

- Nem mondom meg.

- Már bocsánat, de anélkül nem tudjuk megcsinálni.

- Csak kérek egy sírkövet.

- Jó, Peti bácsi, kérünk egy nagyadag sírkövet, extra csoki öntettel, és egy kis hullareszelékkel.

Peti bácsi akkorát bökött a bokámba, hogy meg kellett kapaszkodnom a pultba. Lucifer rám vigyorgott.

- Szóval milyen  legyen az a sírkő? -kérdeztem. Az ügyfeleink általában vagy nagyon konkrét kéréssel jönnek (hát, legyen rajta a neve, meg a dátumok, meg valami szöveg is, talán lehetne rajta galamb is), vagy elképzelésük sincs, mi van ilyenkor (honnan tudjam, nem én haltam meg!)

- Nem tudom. - mondta Lucifer, és vigyorgott. - legyen jóóó nagy, nézzen ki nagggyon nehéznek, és legyen rémisztő. Naggggyon rémisztő.

-Halloweenra?

- Nem, csak a kertbe. Dísznek. Ráteszünk pár frappáns idézetet a halálról, meg az elmúlásról, meg az emberi lét értelmetlenségéről, én meg boldog leszek. Na jó, ha nagyon akarnak, rá lehet vésni valami kamu nevet, meg hogy R.I.P., vagy hogy béke poraira. Választhatnak.

***

Nem ő az első kicsit zakkant figura, aki betéved hozzánk. Múltkor jött valami fura fazon, tipikus fizikus pofával, meg olyan álmodozó arccal, tutira metafizikus volt. Olyan sírkövet kért, amire ez lett felírva:

„Leléptem.

Kis lépés nekem, de óriási ugrás az emberiségnek.

Béke poraimra.

Alföldy Bálint, G6H6

Mert azt hittétek, viccelek, de tényleg én voltam az utolsó ember a földön."

Olvastátok azt a könyvet? Haláli. Olvassátok el.