Szelindek

Megvettem, csupán egyetlen egyszer. Megkóstoltam, csupán egyetlen egyszer.

Csak azért vettem meg, mert éppen nem volt más márkájú joghurt. Siettem, ez olcsónk tűnt, negyven forint nem a világ. Nem is volt igazi joghurt, csak „élő joghurt kultúrát tartalmazó eper ízű frementált készítmény". Rózsaszín volt, undorító, élénk rózsaszín. Kicsit folyt, kicsit nem, mint a puding. Szóval olyan áltagosan undorító volt.

És mire elfogyott, úgy éreztem, átmosták az agyamat. Hogy ez az izé, ez az élő joghurt kultúrát tartalmazó eper ízű frementált készítmény, annyira finom, olyan krémes, hogy ezt minden nap kell ennem. És máris azon gondolkoztam, vajon van-e minden nap negyven forintom, hogy reggelihez joghurtot tudjak enni. Vagy inkább nyolcvan, hogy este is. Vagy ha már itt tartunk, akkor százhatvan, hogy legyen tízóraira és uzsonnára is. Viszont akkor reggel hamarabb kéne felkelnem, hogy ki tudjak menni a CBA-ba. Sőt, már rögtön nyitásnál ott kéne lenni, nehogy elfogyjon, mire odaérek. Vagy vehetnék egyszerre többet, mondjuk egy kartonnal, nem tudom, hogy abban hány darab van, talán huszonöt, akkor inkább két kartonnal, hogy ne kelljen minden másnap boltba rohangálni, vagy három kartonnal. Vajon lehet rendszeres házhoz szállítást kérni?

Ádám persze nem értette meg. Hülyének nézett. De amikor látta, hogy még a macskák is fanatikusan várják, hogy mikor végzek és nyújtom nekik oda a pohárban a joghurt maradékát, hogy kilefetyelhessék, ő sem bírta tovább.

Amikor már naponta vettünk ötven pohár joghurtot, és a macskák megvesztek, ha este akár csak negyed órával később kapták meg a joghurtadagjukat, Ádám azt mondta, ez így nem mehet tovább. Az még sem lehet, hogy valaki tönkre menjen anyagilag holmi joghurttól. Le kell szoknunk a joghurtról. Ha nem ettünk, elvonási tüneteink lettek, belázasodtunk és ingerlékenyek lettünk. A macskák karmolni kezdtek.

A megoldást a macskák találták meg. Valamelyik nap jó kedvembe egy egész poharat tettem oda nekik. Persze percek alatt eltűntették, de utána össze-vissza nyervákoltak, aztán összekuporodtak a fotelban, és órákig nem mozdultak. Nem tudtuk, hogy mi bajuk van, rohantunk velük az állatorvoshoz. Az orvos azt mondta, többet legyünk olyan jók, és ne adjunk joghurtot a macskáknak. Mindenesetre többet nem is akartak enni, ha az orruk elé toltuk, visítva szaladtak át a másik szobába.

- Itt van az ellenszer: degeszre kell ennünk magunkat a joghurtból. - mondta Ádám, és elindultunk a boltba, megvenni az utolsó karton joghurtot. Aztán leültünk, és megettük egy szuszra. Olyan rosszul lettünk tőle, hogy másnap egyikünk se ment dolgozni.

- Soha többet nem akarok joghurtot enni - nyögte Ádám.

Miután még mindig ki vagyok bukva, mert még mindig nem tudom, hogy akkor este a Balaton partján a sátorban, félálomban tényleg megkérte-e a kezemet, vagy csak álmodtam, vagy megkérte, viszont nem emlékszik rá, vagy megkérte, csak nem gondolta komolyan, vagy…

Szóval összehívtam a Vésztanácsot, azaz csaptunk egy csajos bulit Zisével, a lengyel bevándorló magyar szakos barátnőmmel (aki már boldog diplomás, és jelenleg a magyar költők szóhasználata és nemi életük közötti összefüggéseket kutatja), Sárival (aki szintén boldog diplomás, és a skizofrének öltözködése és a nemi életük közötti összefüggéseket kutatja) meg Jucával, akinek végre elég nagyok voltak a babái, hogy egy estét kihagyjon (és aki amikor dolgozik, akkor a Bergman filmek szereplőinek nemi életéről ír tanulmányokat). Ádámot elküldtem az egyik haverjához sörözni, és meghagytam neki, hogy másnap estig haza ne jöjjön.

Megjöttek a lányok, valahogy mindegyikük ráérezhetett az összejövetel apropójára, mert Zise hatalmas süteményt hozott („Az anyum a receptet az ő anyujától kapta, aki meg az ő anyujától tanulta, aki meg az ő anyujától ismeri…”), Sári annyi fagylaltot, ami egy hadseregnek is elég lett volna („Kimutatták, hogy a nők endorfin termelését a fagylalt sokkal jobban megugrasztja, mint a rendszeres nemi élet.”), Juca meg több kilónyi csokoládé bonbonnal állított be (Ő nem fűzött commentet hozzá.)

Amikor megláttam a rengeteg édes dolgot, meg az arcukat, elkezdtem bőgni. Elbőgtem nekik a gólyatábort (még azt au, öhm vicces feladatot is, amikor, a góJáknak némi vetkőzés után kellett nyakig a Balatonba merülniük. Ezt két lány egy szál bugyiban, a srác pedig, aki Ádám nyálát elviselte éjfélkor az autóban, egy szál hogy is mondjam, bugyi nélkül oldotta meg… Meg az estét, amikor főtt tojást sütöttünk a tábortűz parazsában, de úgy kezdett el köpködni, mintha ágyúval lődöznének.)

meg a Balaton partot, meg a sátrat, meg a félálmot, meg Ádám elejtett félmondatát, meg hogy nem tudom, hogy tényleg mondta-e, vagy csak álmodtam, vagy mondta, de nem gondolta komolyan, vagy csak álmában motyogott, vagy…

Erre Zise elkezdett sivítva ugrálni, hogy „Tulcsi mennyasszony lesz, Tulcsi mennyasszony lesz!”, Sári meg elkezdte a szokásos dumáját a tobozmirigyről és az ösztrogéntermelésről, meg a férfiak agyi működéséről (miszerint minden hímnemű idióta, hogy képtelenek egyértelműen kifejezni a véleményüket, hogy gyávák, smucigok, gerinctelenek, miegymás). Mint mindig, most is Juca volt a leggyakorlatiasabb és ésszerűbb:

- Mond csak Tulcsi, miért nem kérdezed meg Ádámot, hogy nem emlékszik-e valami furcsára arról az estéről?

***

Az este folyamán aztán pár percenként kaptam megint sírógörcsöt, közben hatszor beszéltük át az esküvőt a legapróbb részletekig, négyszer dumáltuk meg, hogyan készítjük ki Ádámot, ha el akar hagyni, és nagyon sokszor elpróbáltuk, hogy hogyan fogom megkérdezni Ádámot, és hogy mit is válaszolhat rá. Reggelre már annyira sem voltam biztos a dolgomban, mint eddig, de legalább sikerült megennünk több kilónyi csokoládét, fagylaltot és süteményt, valamint elfogyasztanunk tetemes mennyiségű vörösbort és rumos teát.

Mire a lányok elmentek, lakás romokban volt,, a macskák úsztak az olvadt fagylaltban, és még az arcom püffedt és vörös volt, mert persze mielőtt elmentek, megint biztos lettem abban, hogy Ádám már haza sem fog jönni, és bőgni kezdtem.

És ami a legrosszabb volt, Ádám sehol. Aztán vk csöngetett, és meg rohantam az ajtóhoz, de csak az egyik szomszéd volt, hogy egy levelet tévesen hozzá dobtak be, de az én nevemre szól. Megint sírógörcsöt kaptam, mert Ádám még mindig sehol, és most már biztos, hogy el akar hagyni, vagy már el is hagyott…

A hiszti közben kinyitottam a levelet. Egy cetli esett ki belőle, Ádám kézírásával, hogy egy óra múlvára vár, azon a sarkon, ahol régebben a szalsza foglalkozások előtt találkoztunk.

Megint magam előtt láttam, ahogy majd ott állok a sarkon, és várok és csak várok és csak várok, vagy ami még rosszabb, jön Ádám, és rám sem néz, csak közli, hogy „Csak azért hívtalak ki, hogy ne legyél láb alatt, amíg a költöztetők pakolnak”. Fél óra alatt összekészültem, próbáltam a lehető legcsinosabb lenni, párszor ruhát váltottam, közben összébb pakoltam a konyhában meg a nappaliban is, átöltöztem még egyszer, aztán még egyszer, aztán elindultam.

Már messziről láttam, hogy senki nincsen a szalsza klub ajtaja előtt. Ott toporogtam, óráknak tűnt, de az óra szerint még nincs is annyi, amennyire Ádám odahívott. Aztán a mutató arra a bizonyos időpontra ugrott, és én megint a bőgés szélén álltam, amikor feltűnt Ádám, de nem láttam az arcát. Nem tudtam eldönteni, vajon mosolyog-e, vagy szigorúan néz, vagy észre se vesz. És akkor oda lépett, átkarolt, és megcsókolt, én meg végképp nem bírtam tovább, és bőgni kezdtem.

- Te szent ég, most meg mi történt?

- Seeeeeheeemihiiiii –bőgtem a zakójába, és beletöröltem a könnyeimet a ruhaujjába.

Ádám erre meg nem szólt egy szót sem, csak sóhajtott, de azt is csak egy egészen aprót, karon fogott, és a szalsza klub melletti étterem felé vont. Olyan igazi étterembe, vörös drapériával, meg lelógós függönyökkel, meg gyertyával, ment a kisírt szemeimhez.

Ádám somolygott, elvette a kabátomat, kihúzta nekem a széket, megrendelte a ház (vegetáriánus) specialitását, megcsókolt, és a vacsora végén megkérte a kezemet.

Úgy látszik, ez a nyár ilyen gólyatáboros dolog. Azért vicces, hogy pont, amikor már semmi közöm nincsen az egyetemhez, akkor megyek több tucatnyi gólyatáborba. Mert hogy a szeptember elejét is sikerült gólyatárborolni.

Óh, azok a koleszos évek és esték és hajnalok, óh, azok a csütörtökök, és azok a péntek reggelek.

Na szóval, a régi koleszom (lakhelyem, életterem, anyám és apám) hívott hogy nem ugornék-e le, az ő GóJatáborukba. Gondoltam, miért is ne, gólyákat szívatni vicces, amúgy is, ott lesznek az én régi gólyatársaim is.

Emlékszem, amikor én mentem GóJaTáborba. Beadtam a gólyatársaimnak, h 27 éves vagyok, és van három gyerekem (Rebeka 5 éves, Ábris és Sárika 2 éves), meg egy párom, aki a nyitott kapcsolat híve, és ezért folyton megcsal, és egy tájépítészeti diplomám, meg hasonlók. És ami a legviccesebb volt, hogy elhitték. De komolyan. Volt egy lány, akinek a koleszban mondtam meg, hogy ez így ilyen formában nem teljesen igaz. Na akkor meg azt nem akarták elhinni, h 18 vagyok, és nincs gyerekem, és nincs párom, aki csalna, sem diplomám. Azóta soha semmit nem hisznek el nekem...

Potom négy és fél út (valahogy a gólyatáborok mindig a halál kislábujjánál vannak) egy régi haverommal, Ádámmal (mert őt is viszem ám, mindenhova) meg három megszeppent gólyával. Csodák csodája, az egyik a már megismert coca colás kupakos lány. Mind a három meg van szeppenve, így a négy és fél órából kábé három dermedt csendben telik el. Csak akkor hallatszik hang, amikor Ádám a csomagját veszi le meg fel a tartóról, és mindig kis híján Kupakos lányra ejti azt. Amikor súrolta a haját, akkor végre megszólalt, illetve kiadott vm artikulálatlan halálközeli-élményes nyiffantást. De utána legalább beindult a beszélgetés. Az ártatlan gólyák kérdeznek mindenfélét, gondolkodom azon, h most is beadom a 27 éves vagyok + 3 gyerek+ diploma szöveget, aztán rájövök, hogy most már olyan hihető, és nincs is messze az igazságtól (diploma van, pár van, de szerencsére nem a csalós fajta, bár gyerek nincs).

Aztán szerencsésen befut a vonat, Kupakos lány utoljára is megússza az égi áldást, bár Ádám majdnem leejti az egyik gólya csomagját, ahogy lehalássza a tartóról, de Kupakos elhajol.

Bevezetőnek szobaosztás, a gólyák próbálnak nem nagyon meglepett arcot vágni a fiú-lány párosítás miatt. Ádám meg kitalálja, h az első éjszaka aludjunk sátorban a Balaton parton. Sátor fel, Ádám be, éjszaka le. Kicsit már illuminált állapotban jutunk el az alvásig. Én nem bírok aludni, Ádám mocorog, egyre közelebb csúszik, átkarol, ami nem szokatlan, elvégre egy pár vagyunk, csak a sátor, meg a hideg, meg a meleg, meg a Balaton, meg az alkohol, meg minden, és ekkor Ádám motyogni kezd:

- Tulcsi, ugye nem gáz?

- Nem, dehogyis. – bár halvány lila fogalmam sem volt miről beszél, és már abban a pillanatban voltam, hogy azon gondolkodtam, vajon ébren vagyok-e.

- Akkor hozzám jössz?

Komolyan elgondolkodtam, h most ébren vagyok-e.

- Gyerekeket akarok.

Arra jutottam, hogy mindenképpen alszom.

- Kislányt. Szóval hozzám jönnél?

A többire nem emlékszem. Asszem, sokkot kaptam.

Másnap reggel úgy keltem fel, hogy nem is emlékeztem a kis jelenetre, csak ebénél jutott eszembe, miközben az egyik gólyát nyakon öntötték egy kancsó vízzel (beadták a gólyáknak, h van egy álgólya, aki nem felsőbb éves, csak úgy tesz, mintha gólya lenne, és úgy tudják leleplezni, ha leöntik), szóval pont néztem, ahogy nyakon öntik szerencsétlen lányt, aztán beugrott az Ádám esti monológja. Nem is volt feltűnő, amikor üvöltve kirohantam az ebédlőből, közben csápoltam a kezemmel, és visítottam, mint akit pont most kezdett el üldözni vm nagy, szőrős sok kezű csápos cucc. Ezzel még nem is lett volna baj, de képtelen voltam megkérdezni Ádámot, hogy tényleg megtörtént-e az esti dolog, vagy csak álmodtam. És nem jutott eszembe semmi, amivel kipuhatolózhatnám. Egész nap kerültem, és azt figyeltem, hogyan viselkedik, de teljesen olyan volt, mint máskor. Diszkrét matematikát magyarázott pár mat-fizesnek, meg a metrós kísérletét, amikor kiállt a hajnali metróban, és arra kérte az embereket, h énekeljenek vele együtt. Semmi jele a gyereknek, vagy a feleségnek. Egész nap emiatt voltam kiakadva. Aztán este már olyan ideges voltam, hogy azt el sem tudom mondani. Közben kiderült, hogy sürgősen fel kell menni Pestre, mert a legújabb kísérlete (összefüggések a gyermekkori traumatikus szocializálódási élmények és a tömegközlekedés rendszeres használata között)képtelen meglenni nélküle négy napig, úgyhogy felmegy éjfél körül egy régi haverjával. Magukkal vittek vm random matekos srácot, és azt hallottam, hogy szerencsétlennek el kellet viselnie, hogy Ádám összenyálazza, miközben a vállán alszik el. Szóval kénytelen voltam várni, h mi is volt ez az esti dolog.

Addig sem unatkoztam. Mint öregdiákot megilletett a Tanárúr megszólítás (ami azért vicces, meg nő vagyok, bár a leleményesebbje Tanárúr Kisasszonynak illetve TanárÚrNőnek aposztrofált), és a személyes kíséret. Bár, ott volt egyik volt kolesz társam, mára híres matematikus professzor (véletlenségi valószínűségek a csomózódási elméletekben), szintén Tanárúr, akinek a személyes testőrségének nehezebb dolga volt, mint az enyémnek. A Tanárúr már eleve elég illuminált állapotban jutott le a táborba, és ez hogy is mondjam, nem lett tisztább a helyzet. Kihívtak négy hülye szakos / hülye érettségi tárgyas gólyát (lsd, kinaist, skandinavisztikást, meg két latinost ((anno engem is a laton érettségi miatt hívtak ki)) ), mondván, hogy nekik aztán úgy nagy érzékük van a praktikus dolgok megragadásához, úgyhogy legyenek oly jók, ügyeljenek arra, hogy a Tanárúr a) maradjon életben holnap reggelre is, és ne játsszon József Attila emlékművet a síneken, bármennyire is jó ötletnek tetszik ez hajnali fél háromkor, és  b) ne dugjon gerinctelenekkel. Jajj, emlékszem, amikor az egyik srác csigát akart enni a koleszban J … Na mindegy. Az még akkor volt, amikor működött mind a két lány zuhanyzó, és Esztike még nem hagyta el a melltartóját a róla elnevezett szórakozási egységben egy csövön, és amikor kitaláltuk az „elöl cserkész, hátul obszcén” himnuszt. Akkor még nem volt B. emlékverseny (az említett, most már Tanárúr enyhén illuminált állapotban a harmadik emeltről adta ki a gyomrának tartalmát, ami vm csoda folytán az első emeleti ablakon keresztül MTI könyvtárosának asztalán landolt). Persze más miatt sem értem rá Ádámra meg a házasságra gondolni. Ott volt p laza fekete hajó kis nyiszlett srác, a nevét már akkor elfelejtettem, amikor bemutatkozott, de mint kiderült, egy barátnőm gyerekkori szerelme. Ő fél órán keresztül szövegelt a közös barátnőnkről, mindenféle zavarba ejtő dolgot, de annyira khm, alkoholos behatás alatt, hogy nem is értettem, h mit beszél. Aztán meg befutott az egyik gólya, aki nem is volt igazi gólya, mert velem volt egyidős, csak vm másodszakot kezdett, és most vették fel a szakkoliba, vagy mi, na szóval jött, és közölte, hogy most azonnal menjek velük, mert szükségük van vkre, aki megvédi őket a helyi fauna-flórától (mint biosz-magyar tanár, pont erre vagyok alkalmas). Azt hittem, hogy vm pókot kell eltávolítani, vagy a balatoni-loch nessi szörnyet, de mint negyed óra séta után, a hidegben-sötétben, hajnali háromkor, kiderült, hogy csupán a legközelebbi benzinkútig akart ő, meg egy vegyész srác eljutni, és én elég szórakoztató társaságnak látszottam. Nos, a benzin kút több mint félórányi sétára volt, a kivilágítatlan bicikli úton, a rohadt hidegben (három pulcsi, hosszú ujjú póló, sál, dupla zokni, téli cipő, és továbbra is rohadt hideg). És mint kiderült, nem volt éjjel-nappali. De legalább elmondhatom magamról, hogy már voltam hajnali három és négy között, egy bezárt benzinkútnál. A két srác visszafelé sem volt vm beszédes, azaz sikerült kicsit több mint egy órát eltöltetni a hidegben és a sötétben egy szó nélkül, mert a két srác megkukult. Azt hiszem, aludtak, úgy állva, séta közben.

Visszaérve leültem a tűzhez pár idősebb diákkal, és végig hallgattam az aktuális problémákat-pletykákat. Példának okáért, az egyik srác előadta szerelmi történetét egy matekos gólyával (lásd, hogyan intézte el, hogy a srác akkor is az ő szobatársa legyen, sőt csak azért is  az ő szobatársa legyen, érzékletesen lefestette, hogyan vívott közelharcot harminc vérmes oroszlánnal, meg vagy egy tucat gyilkolásra kész fizikás koleszossal). Úgy látszik, még mindig nagy probléma, hogy melyik gólya kihez kerül be. Annak idején, mi is ölre mentünk a szimpi gólyákért (szimpi= nem horkol, sok csokija van, és vizsgaidőszakban képes kussban, mozdulatlanul ülni egy helyben, anélkül, h folyton idiótaságokat kérdezne, mint például hogy akkor most a kolloid oldat felületi feszültségének és adszorpciójának mérését alkil-foszfonát monoréteg kialakulása után vajon…) de a végső szó, úgyis a gólyáé volt. Max a végén megvertük, ha nem hozzánk jött.

Aztán megpróbálkoztam egy zuhannyal, de nem tom ki volt az a marha, aki kitalálta, hogy a csapot nem tekerni, hanem nyomogatni kell, mint a mozik mosdójában, csak hogy itt a zuhanycsapról van szó! Megnyom, fél perc víz (az uccsó két másodpercben már kellemes hőfokú), majd eláll. Megnyom megint, újabb harminc másodperc víz (az uccsó két mpben meleg), aztán megint megcsap a kinti hideg (jegeces!) levegő. És nem lehet folyton nyomni, mert teljes súllyal neki kell dőlni, és vagy nem használod a fél kezedet, vagy nyomsz, mint az őrült. A végén még kikísértünk egy fanatikus csoportot a reggel négy óra ötvenhét perces vonathoz, aztán visszarohantunk, mert a történész-lengyel kitalálta, hogy elakar menni a hatórási busszal (félórás séta vissza, öt perc pakolás, tizenöt perces futás vissza), ami persze negyed órát késett, szóval teljesen feleslegesen rohantunk. Mire kiértünk, a fáradtságtól már nem hogy az Ádám-problémára nem emlékeztem, de színeket hallottam és hangokat láttam.

Aznap már nem is aludtam. Egy gólya vitt haza (csak akkor kezdtem el remegni, amikor az autópályán elérte a százötvenet, és remegni kezdett a kocsi). Ez a gólya sem akármilyen. Olyan hidrogén szőke haja van, mint anno a barbie babának, hullámos, a válláig ér, szinte már fehér. Fiú. A szemöldöke a legnagyobb jó szándékkal is sötétbarna. A karján a pihék (direkt megnéztem!) szintén fehérek. A borostája is annak tűnt. A végén megkérdeztem, hogy ő gyárilag ilyen? És basszus, a srác komolyam igazából de tényleg így néz ki, és nem festi sem a haját, sem a szemöldökét. Persze, ki lenne az az őrült, aki… És ami még ennél is durvább, hogy mire felértünk Pestre, már el sem tudtam képzelni, hogy ne így nézzen ki. De komolyan.

Ádám persze nem volt otthon, nekem meg nem volt kedvem főzni, beültem egy török kajáldába, és annyira durván fáradtnak éreztem magam. És egyedül voltam. A sok-sok zsivaj és gólya után, meg a régi szakkoleszos feeling után pocsékul egyedül. A Kupakos lányra gondoltam, meg a fura hajú srácra, meg a matekos gólyára, ki Ádám nyálával szívott, meg a hülye másodszakosra aki kiráncigált a benzinkúthoz, meg a vegyészre, aki nem szólt egy szót sem egész út alatt, meg a lányra, aki finnre fordította a wuki szöveget (a starwarsös wukikról van szó, nem tom h írják), meg még egy csomó mindenkire. És arra gondoltam, hogy ha Ádám tényleg megkérte a kezemet, és emlékszik is rá, akkor mit mondjak rá. Meg arra, hogy gyereket szeretnék.

Gólyatáborban voltam. No nem azért, mert úgy döntöttem, hogy újra járom az egyetemet (bőven elég volt az a pár év szenvedés…) hanem mert annyian nyüstöltek haverok, hogy menjünk már le, megszaglászni a friss pipi husit. Sátor fel, meg persze a leginkább szükséges dolgok, (bicska konzerv- és sörnyitóval, sárkányos bögre és gitár), aztán megpróbáltunk felpréselődni a gólyákkal teli különvonatra. Potom négy és fél óra az út. Azon filózam, hogy bezzeg a mi időnkben, nem volt sem külön vonat, sem ekkora tumultus, legalábbis nem mi alkottuk a tumultust. Akkor is a földön/csomagokon ültünk, de akkor a székre ülésben zavaró tényező nem a gólya volt, hanem a vadidegen bácsik-nénik, akik folyton olyanokat mondtak, h „Eszem a kis édes húsomat, milyen okos, hogy egyetemista” meg h „Na tessék kérem megnézni, ez a csürhe itt a jövő értelmiségije” meg h „Fiatalúr, ha a hálózsákját eltávolítaná a fülemből, valószínűleg kevesebb lenne az esélye, hogy azonnal tarkón vágom”.

Sikerült pár gólyát arrébb paterolni, (fiatalok, nem árt meg nekik ha állnak egy kicsit), és pont belekezdtünk egy király pókerpartiba, amikor megjelent vm random face, és teli torokból ordítani kezdte, h „eeegy, megérett a meeeeggy, kettőőőőő megérett a meeeeggy” és onnantól olyan hangzavar volt három és fél órán keresztül, hogy nem csak egymás hangját nem hallottuk, de a hanghullámok kezdtek átlépni a látható tartományba, és probléma lett a szájról olvasás is. Na, megérkezünk, aránylag korán, mert Miskolcon nem kellett egy óránál többet várni, lekászálódunk a vonatról, lerugdaljuk a gólyákat is (újabb újítás: velkámdrink az ajtóban).Így, hogy már nem a pukkadásig tömött vonaton vagyunk, felfedezünk egy csomó régi arcot, és rögtön egyezkedünk, hogy vigyék már el a cuccainkat kocsival. A régi arc kinyitja a csomagtartó, és pakolnánk is be a zsákokat, amikor vm csaj pofátlanul benyomja a saját hátizsákját, meg utána dob egy sátrat is, persze ezen felbátorodva még tucatnyi gólya rohamozza meg a kocsit, és pillanatok alatt tele lesz a csomagtartó, meg a két hátsó ülés, a végén ipeg, h a sofőr befér. Jól megjegyzem a törtető fruskát (szemüveg, sötétszőke haj és „medáliák” feliratos poló), és fontolgatom, hogy legközelebb hogyan szívassam meg. Találunk másik régi ismerőst, másik kocsit, újra nyílik a csomagtartó, mire mi történik??? Újra előpattan az a kis fruska, és már nyomja is be a kis barátnőjének a cuccát a kocsiba. Ez meg mi??? Persze újra jön a gólyaroham, a kocsi tele lesz, de sebaj, mert ekkor befut még egy régi arc, mi futunk, nehogy megint megjelenjen a törtető fruska, a régiarc3 nyitja a csomagtartót, előtte körbesandítunk, hogy merre van Törtető Fruska, szerencsére nem látjuk, de azért jól körbe álljuk a kocsit, ne hogy mégis felbukkanjon. Ádám (mert hát  hogyan is hagyhattam volna otthon) lehámozza magáról a táskát, és hajolna, hogy betegye a kocsi, amikor megint csak előpenderül Törtető Fruska, és benyomja vm haverja zsákját. A társaság a lincshangulat szélére sodródik, lelki szemeim előtt Törtető Fruska mezítláb jön túrázni, és elküldjük őt vm naggggyon hosszú kerülőre víz, kaja és szúnyogriasztó nélkül, de mire ütnénk, a lány már messze befordul a sarkon. Nem baj, Régiarc4 elviszi a cuccokat is, és még mi is beférünk (juppi, kisbuszJ ), és kárörvendően vihogunk, meg integetünk Törtető Fruskának, amikor elhúzunk mellette, meg a kis haverjai mellett.

A tábor tele van újdonságokkal. Van pl partisátor. A mi időnkben (fúj, ez olyan nagymamásan hangzik, bezzzzzzeg a mi időőőőnkben) a kultúrházban, v mi a fenében voltunk, ha esett az eső. Meg van „gravitációs wc”, alias pottyantós. Sőt, zuhanyzó! Milyen luxus már, három oldalról zárt, hideg vizes zuhanyzó, mi a faluba jártunk ki a nyomós kúthoz fürdeni. És van áram. ÁRAM! Anno a tábor nonstop túrából és esti tábortűzből állt, most meg esti diszkó-koncert van, meg filmvetítés, meg különbusz Kassára és Aggtelekre. Mi még tömegközlekedéssel mentünk, helyi járatokon nyomorogtunk, és kalauz bácsikkal vitatkoztunk, hogy mi az a kosz- és szagmennyiség, amit még fel lehet vinni egy szlovák vonatra (mert azért, ha vk hét napig egy nyomós kút segítségével próbál meg tiszta és illatos maradni, az nyomot hagy rajta).

Azért, lehet, hogy nehéz volt túl üvölteni a hajnali négyig ricsajozó partisátor szörnyebbnél szörnyebb zenéjét, de azért megpróbálkoztunk egy olyan igazi füstös-bűzös-áramtalan tűbortűzzel. Leültünk a partisátortól a lehető legmesszebb, Gösser Géza, aki igazából Zsolt, megpróbálta életben tartani a tűzet. Ez a Géza-Zsolt is egyike a régi arcoknak, igaz, most megint gólya minőségben van jelen (sikerült vm hatalmas balhét kevernie, amire kirúgták, de egy év múlva vissza is vették, és mivel a kreditjeit betudta számíttatni, semmit nem vesztett). Már a kutya sem emlékszik, h mikor kapta a Gösser Géza nevet. De a gólyák (mármint a rendesek) folyton a nevén poénkodnak, meg azon, hogy itt a falu kisboltjában (ami amúgy normálisan hetente kétszer nyit ki, akkor is csupán hat órára ((télen négyre)), de ha itt vagyunk, akkor egész héten hajnaltól késő estig nyitva van, kábé belőlünk él), szóval a ksiboltban csak és kizárólag kőbányai sört lehet kapni, valamint dobozos citromos borsodit, és akkor mégis hogyan jöhet ide vk, akit Gösser Gézának hívnak. Közben lejött Kalóz is, a mi kedvenc gitáros-éneklős haverunk (mert ugye ilyentájt már mindenki  haver, akivel valaha akár csak egyetlen órád is volt), és letelepedett a tűzhöz gitárostul. Kalóz olyan, ahogy a halandók elképzelik a vándorló dalnok figurákat. Kiskoromban Aragorn-t képzeltem el így, csak gitár nélkül. Kétlem, hogy Középföldén menő volt a gitár, bár a fene se tudja. Szóval leült Kalóz, pár perc hatásszünetet tartott, meg leparolázott mindenkivel, aztán neki kezdett. Mi meg azon filóztunk, hogy milyen alakú tócsává olvadjunk. Cseh Tamás balladákat énekelt azon a fantasztikus érdes-vándoros hangján, és láttam, hogy az összes lány feje felett ott röpködnek a kis rózsaszín szívecskék. Na és akkor megjelent Törtető Fruska.

- Helló, leülhetünk?

És már le is huppant ő is, meg vm kislány mellé. Ez meg mi? Nem látja, hogy itt az elit ül? Csupa felsőbb éves (illetve olyanok, akiknek már semmi köze nincsen az eltéhez, hála az égnek), ez zártkörű buli. De a fagyos csendből sem esett le nekik, hogy jobb lenne arrébb húzni. Itt maradt Törtető Fruska is, meg a barátnője, akinek a fülbevalója coca colás kupakból van. Szép páros, nem mondom. Pár percig senki nem szólt egy szót sem. Aztán Kalóz elhelyezkedett, és neki kezdett a Szabó Kálmán tegnap estébe, és láttam, ahogy az a szirupos vigyor meg a kis szívecskék megjelennek Törtető Fruska meg Kólás Kupak arcán. Na hagyján, de Törtető Fruska nem ismerte az „amíg Kalóz énekel, addig kuss van” szabályt, és a dal közepén kezdett el dumálni. Megérdeklődte a nevemet, de legalább suttogott.

Aztán persze kiderült, hogy Törtető Fruska vm csoda folytán a gólyák értelmesebbik feléhez tartozik (értsd: aki nem issza magát annyira le este, hogy másnap a haverjainak meg a felsőbb éveseknek kelljen lecipelnie az Esztramosról, mert rosszul lett a másnaposságtól), és még a jó zenét is kedveli (legalábbis Kalóz Cseh Tamás balladáit imádta), és egyetért velünk abban, hogy a partisátor pokoli hangos, és h a DJ torkán le kéne nyomni az erősítőt. Tök jól elsztorizgattunk. Mesélt arról, h reggel fog majd fürdeni, mondtam neki, h nem komplett. Reggel a köd miatt cefett hideg van, meg fog fagyni, de persze nem hallgatott rám. Később aztán mondta, h nem is olyan hideg a víz, a végére más majdhogynem nem langyos. Asszem, szegény hallucinált, de nem mertem neki megmondani, h ez a víz nem a melegedős fajta.

Másnap meg harmadnap ilyen-olyan gólyaszivatások voltak, aztán meg kirándulni mentünk. Törtető Fruska meg Kólás Kupak is pont velünk jött Kassára. Na és tessék, ugyan nem kellett a mezei volán után futni, meg különbuszt kapott a kis popónk, mégiscsak sikerült lekésni a kassai vonatot, ami persze csak három óránként jár. A gólyák azonnal beültek sörutánpótolni, mi meg Ádámmal kitaláltuk, hogy teszünk egy lájtos sétát egy várba, vm hegy tetejére, mert azt pont meg járjuk három óra alatt. A végén hozzánk csapódott Törtető Fruska, meg Kólás Kupak, meg egy harmadik gólya is, akit Szelid Petinek hívtak a lányok, bár kétlem, h ez volt az eredeti neve. Olyan kis hallgatag volt, lassan beszélt, és úgy nézett ki, mint aki egy szúnyogot sem képes leütni. Na, megindultunk a hegyre irányába toronyiránt, a hegylábánál találtunk egy táblát szlovákul, hogy az ösvényről letérni tilos, meg h tüzet rakni tilos, meg h növényt letépni tilost. A többit nem tudtuk, h mit jelent, mert az csak kiírva volt, ezekről meg voltak kicsi piktogramok. Na az oké volt, hogy nem szabad az ösvényről letérni, de nem láttuk az ominózus ösvényt, amit nem lett volna szabad elhagyni. Szelíd Peti észrevett vm rókacsapást a hegyre fel, a bokrok és sziklák között. Neki álltunk hát sziklát mászni, meg tüskés dolgokkal viaskodni, mindezt rövidnadrágban persze (mire felértünk vadatokban lógott a bőr a lábszárunkon) még az volt mázli, h Törtető Fruskánál volt szúnyog-kullancsriasztó, így legalább azok nem csíptek (persze minden más meg igen). Na, nagy nehezen felküzdöttük magunkat, a végére már bulinak is képzeltük, bár lehet, h csak a nagy meleg, meg a mászás miatt hallucináltuk ezt. Sikerült felérni, és mit ne mondjak, a kilátásért megérte megharcolni a sziklákkal. Fent összetalálkoztunk egy szlovák csoporttal, akik megpróbálták elmagyarázni, h merre van a lefelé vezető ösvény, mert abban mindannyian egyet értettünk, h lefelé inkább meg tanulunk röpülni, minthogy a sziklákon-bokrokon menjünk le. Szerencsére a csoportunkból mások is úgy döntöttek, h feltúráznak ide, csak ők megtalálták az ösvényt, és utánunk kiabáltak, mielőtt a rossz úton indultunk volna el.

Emlékszem, amikor valódi gólya voltam, és először jöttem rá, hogy az ember inkább eltűri a szagot, de nem fürdik jegeces vízbe, csak ha már annnnnyira muszáj, egy csomó minden ilyenből kimaradtam, mert a szakkolesz már akkor is egy időbe tette a háromnapos felvételi beszélgetését a gólyatáborral, én meg szinte kétnaponta felutaztam pestre beszélgetni a szakmai bizottsággal, a diák bizottsággal, az igazgatói bizottsággal, a tanári bizottsággal, meg a fene se tudja milyen bizottsággal. Persze így sem vettek fel bentlakásosra (miért hiszi mindenki azt, hogy ha az ember csupán  harminc kilométerre lakik Pesttől, akkor könnyű neki bejárni???) és kínlódhattam két évig a bejárással, amíg nem lett elég pénzem albérletre (hja igen, Burger King, meg a srác, aki a főnököm volt, és mellesleg nálam öt évvel fiatalabb…)

Aztán mire haza értünk a hangyák megszállták a sátrat. De ilyen durván. Haza mentünk, és azt láttuk, hogy az amúgy dögnehéz hátizsák úszik kifelé egy hangyafolyamon, alig akarták elengedni. A végén inkább átengedtük a maradék pár napra a sátrat a hangyákra, a legszükségesebbeket kimenekítettük, és kifeküdtünk éjszakára Kalóz tábortüze mellé, Törtető Fruskával, Kólás Kupakkal, meg magával Kalózzal, akinek amúgy sem szokása sátrat hozni, hanem ha esik, akkor a rozsdás régi kocsija alatt alszik (ha benne aludna, csak még jobban megázna, a kocsi alatt meg csak a háta lesz vizes a befolyó víztől). Néztük a csillagokat, Kalóz az Angol regényt meg a Kő balladáját énekelte, Törtető Fruska szerelmetes pillantásokat vetett Kalózra, Kólás Kupakon meg kitört a művészi hajlam (a kiscsaj mesélte, h egészen hat hónappal ezelőttig filmrendező akart lenni, amíg össze nem törte az álmát a filmművészeti azzal, h nem indított rendezői szakot, és azóta fanatikus világmegváltó gondolatokat dédelget a környezet- és természettudatosságra oktatásról. Tanár akar lenni a szentem. Megpróbáltam lebeszélni, de nem sikerült), és rajzolgatott, meg írogatott a töksötétben, szerintem nem is látta, h mit csinál. Aztán belealudtam.

Aztán muszáj volt hangyátlanítani a sátrat, meg beletuszkolni a zsákba, és összeszedni a haverok sátrából a cuccokat, és muszáj volt könyörögni vknek, h vigyen ki minket az állomásra, mert persze a busz, ami kiment volna, nem is ment ki, csak vk elírta, még szerencse, hogy az egyik helyi néni mondta, h rosszul van kiírva. Már a vonaton jöttünk rá, hogy a hálózsákot ott felejtettük a kocsiban, a gitártokot (gitár nélkül) egy haver sátrában, a csajkákat amiből ettünk a szervezői sátorban, a mobiltöltőt a K-sátorban és a bicskát egy gólya mancsában. Otthon megtaláltuk a túra cipőket (Ádám akkor káromkodott így utoljára, amikor ráborult a karácsonyfa most december, persze csillagszoróstul-macskástul). Apropó, macska. Asszem, mi voltunk az egyetlenek, akik házi kedvencet vittek le (ha nem számítjuk azt régi eltést, aki a gyerekit hozta). A szöcskéim simán kibírnak egy hetet nélkülem, csak be kell nekik kaját tenni, de azok a hülye macskák olyan cirkuszt rendeztek, amikor meglátták a felpakolt zsákokat, hogy Ádám könnyes szemmel bepakolta őket ilyen állathordozó kisbőröndbe, és velünk jöttek. Persze a vonatút alatt Behemót telehányta az ő szállítóját, Merlin meg kétszer is kiszökött, és összekarmolt egy felsőbb évest, aztán meg megpróbált kilógni az ablakon, miközben Miskolcon álltunk, de sajnos Ádám megfogta, és nem tudott elszökni. A táborban aztán kicsaptuk őket, de képtelenek voltak elmenni a sátor közeléből. Megpróbáltam mindent, de csak nem voltak képesek beilleszkedni az erdő-mező faunájába. Pedig milyen jó lett volna, ha vadmacskásodnak, és annyira jól érzik ott lent magukat, hogy soha többet nem akarnak majd visszajönni velünk. De sajnos még Merlin is visszaért időben (kettő perccel azután, hogy az autó elindult, de Ádám lélekszakadva rohant  érte, amikor meglátta).

Szóval most itthon vagyunk, és Ádám pont azon filózik, h mi lenne, ha áthívnánk Kalózt, meg még pár embert, és megpróbálnák a nappali parkettáján tüzet rakni. 

Szóval, miután Ádám kitalálta ezt a szülő látogatós mizériát, elmagyaráztam neki, hogy a családomban hogyan mennek a dolgok. Egész hamar túljutottunk az elváltak a szülők különélnek témán. Kicsit leragadtunk anyámnál, meg a buddhista központnál. Aztán az is időbe telt, amíg megértette a zsidós dolgot (apám új felesége Eszter, a fanatikus szövegtördelő ugyebár, meg a cuki-cuki közös kislányuk, az én új hugicám, Lilike, a plüssállatka és cukorka mániás hatodikos kislány, ők hozták be a családba ((újra? A nagyimék kint élnek Izraelben, egy tehéntenyésztő s lekvárkészítő kibucban, bár ők nem vallásosak. Élek a gyanúval, h halvány fogalmuk sincsen arról, hogy Izrael zsidó állam, csak a világjárásaik alkalmával szerettek bele a tejbe meg a szilvalekvárba…)) na szóval Eszter amellett, hogy fanatikus szövegtördelő, ragaszkodott Lilike zsidó neveltetéséhez, apám mit tehetett volna, beadta a derekát. Így meg én is kaptam belőle egy jó nagy adagot.) Megpróbáltam felvázolni neki ezt a ki mit eszik dolgot. De belezavarodtunk.

Végül meghívatta magát apuhoz meg Eszterhez széder estére.

És ott volt Lilike is.

Én minden évben hazamentem apuékhoz eddig széderezni. Hagyomány, ahogy az, hogy anyunál vagyon Iván-dánkor. Csak így alakult ki. Ezért aztán nem is volt nehéz beadagolni apuéknak, hogy hoznám Ádámot is.

-Legalább lesz még egy férfi a háznál. Elég egyedül érzem magam ebben a nő uralomban. – mondta apu, aztán behúzta a nyakát, mert Eszter szúrósan ciccegni kezdett.  – Képzeld Tulcsi – suttogta azért még a fülembe – még az új kanári is lány…

Eszter nem szólt semmit. De levett a polcról még egy kiló macesz lisztet. Aztán hallottam, ahogy az eladóval pletykálkodnak.

Ádámot igyekeztem felkészíteni az estére. Elmondtam, hogy mi az a széder, meg h hogyan zajlik le, míg végül Ádám már nyüszögött, hogy most muszáj a dolgozatával foglalkozni. De csak nem mondta vissza a meghívást…

Eszter igazán kitett magáért. Olyan macesztortát rittyentett, hogy ihaj. Mi vittünk retket, és én kevertem a chároszetet. Ádám megpróbált besegíteni, de miután majdnem belereszelte az ujjait, inkább elküdtem, hogy takarítsa ki a macskaalmot. (persze elkezdett nyavalyogni, hogy hiszen bibis az ujjacskája, még elfertőzi. A férfiak mind kiállhatatlanok.)

Lilike egész este visítva rohangált fel-alá a szobákban, és az elrejtett maceszdarabkát kereste. Valamikor éjfél után találta meg. A zongora billentyűire tettük, és rácsuktuk a tetejét. Na de ami visongás addig volt… Persze akkor is kaptam, amikor megjöttünk. Belecsimpaszkodott a hajamba, felmászott az ölembe, és beledugta a lábujjait a nadrágzsebembe (miért engedik mezítlábalni???) és addig csipogott, amíg elő nem halásztam neki némi összenyomódott cukorkát. Akkor átpártolt Ádámhoz. Megállt előtte, hátra hajtotta a fejét, hogy a szemébe nézhessen, a kezét összefűzte a háta mögött, és angyali arccal kijelentette:

- Akkor mostantól már te vagy a Tulcsibácsi? És mondhatom azt, hogy Tulcsibácsi?

Ádám állt, és nézett. A keze tele volt a befőttes üvegbe töltött chároszettel és retekcsokrokkal.

Lilike tovább mondta a magáét:
- Mert ha akarod mondhatlak Ádámbácsinak is, de az olyan, mint a pávás mondóka, hogy Ádámbátyámpávávávált, de mondhatlak Ádámbátyámnak is, mert ha te a Tulcsié vagy, akkor az enyém is, és akkor Ádámbátyám vagy.

Ádám rámsandított. „Cukorka?” tátogta. Bólintottam.

Lilike mindkét markában színes zörgő cukorkákkal nyargalt el.

Eszter azzal szórakozott, hogy héber gyerek dalokat próbált megtanítani Ádámnak.

Meg kiderült, hogy apu és Ádám ismerik egymást… Ráadásul hol máshol találkoztak volna, mint Peti bácsinál, a sírkőfaragónál, ahol akkor dolgozom, amikor nem tanítok.

Apu megfőzött a híres maceszgombóc levest. Amikor elvette Esztert, akkor derült ki, hogy igazi maceszgombóc leves főző tehetség. Na igen, akad olyan hely is, ahol a férfi dolga a főzés, meg a takarítás (a macska alom is!), bár lehet, hogy csak apám van túlságosan is belebolondulva Eszterbe, és vénségére olyan papucs lesz,  de olyan…

Az este végén, Lilike kívánt. A hagyomány szerint ha a kisgyerek megtalálja az elrejtett maceszdarabot, akkor kérhet valamit, most éppen a kedves papától. Lehet találgatni, hogy mit kért. Csak nem cukorkát?

Jön a tavasz, bimbasznak a fák, és virágoznak a madarak.

És Ádám a fejébe vette, hogy itt van az ideje a kölcsönös szülőlátogatásnak. Mert hogy a lányos szülőknek igenis illik ismerni a drága lányuk szíve választottját. Na de kérem, most mi lesz? Akkor családi vacsit rendezünk? Te szent ég, az én anyámmal, meg apámmal? Az anyámmal, aki tízegynéhány éve egy buddhista központban lakik, vagy az apámmal, aki bezsidult, miután Eszterrel, a fanatikus szövegtördelővel vállalt gyereket? Egyáltalán, vajon Ádám hogy áll ehhez a vallás mizériához? Mert Eszter, az apám második felesége, valószínűleg kiheréli, ha bármi problémája is van a zsidósággal. Persze Ádám szociológus, szóval nem lehetnek fenntartásai a vallásokkal, de mi van, ha mégis? És nem mertem tőle megkérdezni.

Sikerült arra rávenni, hogy előbb az ő szüleit látogassuk meg. Hát az…

Hát ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

 Ádám mindkét szülője otthonról dolgozik, Budán laknak egy akkora házban, amibe a mi lakásunk (de fura azt mondani, h a mi lakásunk) ötször is beleférne, macskástul. A földszinten medence van, a kertben motorral működtethető kis patak, meg díszbékák (speciálisan erre a célra kitenyésztve!), az étkező asztal pedig olyan hosszú, mint egy limuzin. Olyan az egész, mint ha a Gilmore Girls Emilyjét összegyűrtuk volna némi modern ízléssel. És Ádám mindezt elfelejtette előre megmondani. És másfél órát késtem, mert bedugult az Tököly, és Ádám nem tudott értem jönni az egyik magán tanítványomhoz. Nem tudtam haza menni átöltözni, meg lezuhanyozni, így egy lila pöttyös nadrágban, meg egy csíkos hippi pólóban, lógó hajjal estem be. Ráadásul eltévedtem a busztól az utcáig, és Ádámnak elém kellett jönnie. Meglátott, és elsápadt. De még akkor sem mondta volna meg, hogy a szülei milyenek, nem ám. De azért aranyos volt. Leporolta a nadrágomat, megigazította a táskát a vállamon, és azt mondta, hogy ég megszökhetünk. Aztán persze hozzá tette, hogy de nem most, csak a vacsi után. Kicsit későn jött rá, hogy mennyire jó  ötlet volt ez a szülős muri…

Az elegáncsos késésem után, valamint az aztaaa üvöltésem után (amikor megláttam a házat…) beléptünk a szmokingba-kisestélyibe öltözött szülők elé. Ádám anyukája végigmért, a szemöldöke felszaladt. Ádám apukája megigazította a nyakkendőjét, és lesöpört egy porszemet a válláról. Ádám az egyik lábáról a másikra állt, ami elég kényelmetlen volt, lévén, hogy úgy belém karolt, mintha hozzá lennék nőve. Aztán elmotyogott vm olyasmit, h Tulcsi, ő az édesanyám, Mpfföffmmp, és az édesapám Tfsfmpf, Anyu, apu, ő itt Tulcsi. Én meg vigyorogtam, és próbáltam nem ara gondolni, hogy egy lila pöttyös nadrág van rajtam, amin a medence vizének a fénye tükröződik.

Pár másodpercig Mpfföffmmp és Tfsfmpf álltak, és néztek, aztán Ádám mamája odajött, nem is jött, suhant hozzám, finoman megfogta a kezemet, és azt mondta:

- Tulcsi. Annyira örülök.

És megölelt.

Mint akit ezer éve ismer.

Semmi el a kezekkel a fiamtól, vagy te kis szajha, húzzá innen.

És innentől minden rendben ment. Semmi rossz pillantás, amikor majdnem szívhédülést kaptam egy festménytől, vagy amikor kis híján megfulladtam, egy egész falat betöltő mozaik látványától. Az anyukája, akiről aztán kiderült, h Amália, felém intett, édesen elmosolyodott, és azt mondta, hogy teljesen megért. És hogy a késésért sem neheztel. És Ádám papája nevetett, amikor elmeséltem a cukorkától ragacsos hatodikosokat. És senki nem röhögött ki, amikor Ádám diszkréten elém tolta a jó villát, és eltüntette a rosszat a kezemből.

És mindenki mosolygott végig, és amikor eljöttünk, integettek az ablakból, és adtak a süteményből útravalónak.

Ádám a kocsiban mesélte el, hogy eddig egyetlen egyszer hozott ide lányt, aki ugyan nem késett, és tökéletesen volt felöltözve, és nem akadt ki holmi mozaiktól, de az anyja olyan elviselhetetlenül viselkedett vele, mint egy utolsó cafkával, a vacsora vége meg kudarcba fulladt.

Hát, most ez vagy mázli, vagy Amália szereti a lila pöttyös nadrágokat. 

Eltűnt a macskamán néni. Eltűnt!

Egyszer csak nem volt ott. Így, ahogy mondom.

Szóval ha vk találkozna egy zakkant öregasszonnyal, házipapucsban és virágos otthonkában, a hóna alatt egy teáskannával (mert azt mondják, a lakásából a teáskannán kívül semmi sem hiányzik), akkor azonnal szóljon nekem, mert már elegem van a macskákból.

Szóval a néni elveszett, egy nap nem találták otthon. Soha nem mozdul ki, még vásárolni sem. A srác a harmadik emeletről vásárol be neki némi sütiért – ami mindig a muskátliban végzi, mert tele van macskaszőrrel – és a visszajáróért. A másodikon lakó másik öregnéni találta meg, hogy nem találja. Ő minden csütörtökön átment teázni, és a múlt csütörtökön nem volt kivel. Másnap kijött a rendőrség, aztán elmentek, de előtte még lepecsételték a lakást. A gondnok azt mondta, vmt csinálni kell a macskákkal (mert már nagyon ordítottak a lakás előtt, és telecsinálták az összes virágládát), erre a négy éves kiskölyök a másodikról elkezdte ráncigálni a papája kabátját, hogy tita akajom tita alanyos, mire a papa kijelentette, hogy akkor most mindenkinek be kell fogadnia egy macskát. Amilyen mázlim van, pont eggyel kevesebb macskát sikerült összefogdosni, így már azt hittem, hogy megúszom ezt az egészet, amikor kiderült, hogy a másodikon lakó kiskölyök négykeresztes allergiás a macskaszőrre. Na mit csinált erre az én drága párom (bár ezek után lefokoznám csak lakótársra), na mit csinált? Kijelentette, hogy nagyon szívesen gondjainkba vesszük szegény kis teremtést, amíg nem jön vissza a néni. De a néni nem fog egyhamar visszajöni!!!!!

Így aztán gazdagabbak lettünk egy macskával. De nem akármilyen macskával, hanem azzal, ami folyton beszökött a galéria ablakon. Amelyik leverte a szöcskéimet, és bezárta magát a hűtőbe. Innen is látható, hogy ez a macska vérengző, és még hülye is.

Nu, de ha ez nem lenne elég, a harmadikon lakik egy fiatal házaspár, akiknek van (volt) két kanárijuk. Miután a létigét kénytelen voltan áttenni múlt időbe, a párocska kiakadt, és közölte, hogy ha vk nem veszi át a cicuskát, akkor a cicuska utca cicuska lesz, vagy altatott halott macska. Mire az én drága Ádámom: Hogy lehetnek ilyen szívtelenek, egy szegény, ártatlan kis állatkával! Majd mi!

Most szólok, ha még vk megakar szabadulni a macskájától a házban, vérszemet kapok, és karmolok!

Körül kellett barikádoznom a szöcskéket, nehogy vm kárt tegyenek benne az édes cicuskák. Aztán el kellett pakolni mindent, nem is, inkább így mondom mindent, ami törik. Képet, kis csetreszeket, szobrocskákat, tálakat, vázát, növényeket, poharakat, egy régi hegedűt, és a lámpaburákat. Valamint mindent, illetve mindent ami szakad: függönyöket, kiakasztott ruhákat, ruhafogast, kabátot, falvédőket, szőnyeget, abroszt, terítőt. És mindent (mindent) ami karcolódik: zongorát, szekrényt, székeket, konyhabútort, rádiót, hifit, könyveket. Meg mindent, ami… A lényeg, hogy a lakásban már nincsen olyan dolog, ami ne lenne macskakáros.

És amikor Behemót (ez lesz akkor, ha egy szociológus és egy irodalom tanár nevezi el a macskáját) vagy Merlin (ez lesz akkor, ha egy fantasy őrült lsd Ádám és egy alterművészet kedvelő színházőrült ad noment egy macskának) felborítja huszadszor is a festőállványomat, vagy nem használja a kitett macskavécét, akkor Ádám elérzékenyül, a szeme bepárásodik és elkezdi babusgatni az édes cicuskákat. Persze én állítom fel az állványt, és én takarítok fel.

Miért nem engem babusgat, miért a macskákat?!

Azt hiszem, féltékeny vagyok két szőrös négylábúra… 

Mennyi tészta, milyen régen nem írtam… Több hónapja! Nem gondoltam volna, hogy erre valaha is sor kerül, hogy én hónapokat kibírjak írás nélkül, de úgy látszik, vannak még csodák. De egyszerűen nem tudtam írni, nulla időm volt az őrült családom meg Amanda mellett.

Nos, kezdjük talán Ádámmal. Szóval, nem tudom, hogy említettem-e, de összeköltöztünk. Amiről nem tudom, hogy mit gondoljak, mert most ő költözött hozzám (képtelen voltam ott hagyni a macskamán nénit, meg ilyesmi). És most szerte-szét van mindenhol a cucca a lakásban. Mármint nem rendetlen, vagy ilyesmi, csak egyszerűen ott vannak a dolgai mindenhol. Van külön fogkeféje, jól van, már miért ne lenne, de a fogkeféje ott van az enyém mellett. És dupla annyi törülközőt kell mosnom. Még evőeszközt is hozott. Nagggyon furcsa. És van egy zongorája.Egy zongorája. EGY ZONGORÁJA! Amit ide költöztetett hozzám! Idejött egy pénteki napon egy bőröndnyi cókmókkal, ami még nem volt olyan fura, mert hát meg volt beszélve, előtte két héttel, és az csak egy bőrönd volt, pizsivel, meg borotvával. De aztán hétfőn jött egy zongora. Mármint olyan igazi zongora, fából van meg minden, akkora, hogy arrébb kellett tolnom a könyves szekrényt miatta. A könyves szekrényt, ami azóta állt, hogy először beszökött a szomszéd néni macskája. Hatalmas, szépen faragott lábai vannak. Simán be tudok ülni alá. Amúgy ez szokásom is lett, főleg amikor Ádám leül zongorázni. Ő zenél, én meg a zongora lábai közt kucorgok, összekuporodva, és úgy hallgatom. Néha meg oda állok a másik oldalára, és csak nézem. Olyan szép, amikor zongorázik… J

Aztán hozott még egy szekretert. Eddig még életemben nem láttam szekretert, azt sem tudtam, h ilyen létezik. Az egy olyan kis szekrény, amit ha az ember kihajt, akkor íróasztal lesz belőle. Csomó apró fiókocskája van, amiben mindenféle titkos dolgokat tart. Még varrócuccot is. Meg gyerekkori apróságokat. És a könyves szekrényemre kitette a porcelán bagoly gyűjteményét. Porcelán bagoly gyűjteménye van! Jó, nekem meg elefántocskáim vannak, de most kint van mind a kettő, és nagyon furcsa. Zsoltnak (emlékeztető: volt pasi, aki elég csúnyán megcsalt, de hát ő volt az első komoly párom) soha nem volt itt ennyi személyes cucca. A ruhái, meg persze a fog keféje, amit én cseréltem le neki, amikor kedvem tartotta, mert magától eszébe se jutott volna… Neki nem volt így szerte-szét a dolga.

Aztán itt van ez a takarítás dolog. Eddig én takarítottam. Zsoltnál is, meg amikor magam voltam. Most Ádám is próbálja kialakítani a saját rendjét. Hozott egy ruhásszekrényt. Akasztósat. Minden ruháját felakasztja. A szekrény miatt arrébb kellett tolni a komódot. És az új szekrény rálóg a villanykapcsolóra, és be kell nyúlni mögé. És nagyon idegesítő. Mert be kell nyúlni a szekrény mögé. Ami idegesítő. Mármint a benyúlás.

Aztán ott van a fa szélcsengőm. A nappali közepén egy fa szélcsengő lóg le a plafonról, akárhányszor elmegyek alatta, beleütközöm, és csilingel. Ádámot idegesíti. Ő szeret elkapni a nappaliban, és hirtelen elkezdeni táncolni. De nem szereti, ha ilyenkor valamelyikünk feje hozzá koppan a szélcsengőhöz, mert annak más ritmusa van, mint amiben táncolunk. De én meg nem szeretném leszedni onnan. Ott van amióta csak odaköltöztem.

És nem zavarja őt a macska. A szomszéd néni macskája, ami folyton beszökik a nyitva felejtett galéria ablakon. Elmeséltem neki az összes sztorit a macskáról, amikor a hűtőben találtam meg, meg amikor beszabadult a szöcskéimhez, meg amikor beakadt a sütő ajtajába. És azt mondja, milyen aranyos, tök jó lenne ha a miénk lenne. Miiii? Hogy macska az én lakásomban? Áá, már nem az enyém. Szóval macska a mi lakásunkban? Na-na. Nekem szöcskéim vannak. A szöcske meg a macska nem kompatibilis. És a vásznaim! Hé-hé! Egy macska csak feldönti, meg összepiszkolja. És allergiás vagyok a macskákra. Tüsszögök, és kapar a torkom. Amúgy is, a szomszéd néni macskája már szinte a mi macskánk is.

Ott van még Amanda, a zsenimanó, akinél magántanár lennék. Sikerült a szüleit rávennünk, hogy a heti két nap helyett, amit eddig náluk töltöttem, heti három legyen, így gyorsabban haladunk az anyaggal, és a fizetésemet is felemelték. Lassan olyan lesz, mintha nem is tanár lennék náluk, hanem valami ott lakó…

Megismerkedtem a többi magántanárával is. Mindegyik egyetemi professzor, vagy híres kutató, csak én vagyok ilyen gyalogbéka, szimpla gimnáziumi tanár. Tiszta ciki, hogy még nem is tanítottam igazi iskolában, elvégre csak tavaly fejeztem be az egyetemet. Nem tudom, hogy miért vettek fel…

Hát ennyi történt. Most írnom kéne valami az új évről, meg az új évtizedről, meg hogy milyen jó/rossz volt a 2009, de egyszerűen nem tudok. Nem történt olyan sok dolog, szóval nincs is miről írnom. Csak befejeztem az egyetemet, elkezdtem szalszázni, mert Samu megzsarolt, összejöttem Ádámmal, el kezdtem tanítani Amandát… Na jó, lehet hogy van miről írnom.

Lassan itt van mindenszentek, és Peti bácsival majd megőrülünk. Csak úgy özönlenek az emberek. Ilyenkor mindenkire rájön a hoppáré, és pont most akarja kitisztíttatni a sírkövet, mert már húsz éve nem volt és hát a por, meg a sár beleragadt a vésetekbe, és olvashatatlanná vált. A legutóbbi ilyen tisztítás során kiderült, hogy a kedves ügyfél ötven éve rossz sírt gondoz, és rossz sírra hullajtja a könnyeit. A drága nagypapi helyett, akivel oly” sokszor üveggolyózott, és épített fából hajócskát, egy ismeretlen, kétszáz éve meghalt nő került elő a levakart koszréteg alól, aki ráadásul még csak nem is családtag. Hogy mikor téveszthette el először a sírhelyet a kedves ügyfél, az rejtély.

Ádámmal romantikus temető sétára megyünk szinte minden délután (illetve este, mert már olyan korán sötétedik). Nem mintha annyira szeretnénk csókolózni ismeretlen hapsik keresztjei előtt. Csupáncsak olyan sok a meglátogatni való előd, rokon, felmenő, szülő és nagyszülő, nagynéni, távoli gazdag nagybácsi. Ádám apja pár éve halt meg (az utolsó héten röhögő görcsöt kapott, és haláláig, -amikor is bebizonyította, hogy ő aztán tényleg hitelesen el tudja játszani, hogy meghalt- nem is hagyta abba. Röhögött, kacagott, nevetett, néha már csuklott a jókedvtől, nyolc teljes napon keresztül. Ádám könnyesre neveti magát, akárhányszor felmerül a téma. Rajongott az apjáért, imádta.) nekem töménytelen dédszülőm és a testvéreiket kell meglátogatni. Nem éppen vidám tevékenység keresztül-kasul utazni az országot ilyenért, de Ádámnak is, nekem is annyira akasztófahumorunk van, hogy hozzánk képest a hóhérképző hercegnőképző leányóvoda. Ádám vezet, én mellette ülök, és valahányszor elhajtunk egy-egy gyertyával teli vidéki kis temető mellett, lehúzom az ablakot, a szél besüvít, és mélyen kihajolva fényképezem a narancssárga fényű mini-univerzumokat. Peti bácsi kért meg, hogy készítsek pár promóciós és hangulatteremtő képet a falra, a sírkőfaragó műhelybe, mert annyira sivárak a fehérre meszelt falak. (javasoltam neki párszor, hogy fessük be a falakat nap sárgára, vagy valami hasonló meleg színre, mert az olyan barátságos, de szerinte a kedves ügyfeleknek nem barátságos és vidám környezetre van szükségük, hanem egy erős kézre, meg egy jó vésőre.)

Új munkahelyemen, a szülők megkérték, hogy látogassak el Amandával, a kis zsenimanóval a nagymami nyughelyéhez. Egy ideje minden szerdán én vagyok a pótdadusa, mert az eredeti bébicsősznek ilyenkor van szabadnapja, és mivel amúgy is elmenne majdnem az egész nap a biológia és magyar óráira, hát maradok még pár plusz órát. Én is élvezem, meg ő is. Nos, hát nagykabátot ráncigáltam Amandára s csúnya fekete, ellenben meleg cipőt, ahogy azt a mami, a papi, meg a dadus a lelkemre kötött, és amit Amanda tíz perc múlva a kocsiban le is váltott egy bélelt, szétnyűtt sportcipőre, miközben én látványosan elfordultam, és úgy tettem, mintha a sofőrnek magyaráznék valamit. (jah, igen, Amandáéknak külön sofőrjük is van.) nem gondoltam volna, hogy szórakoztató lehet egy nyolc éves kisgyerekkel a temetőbe menni. Amandával, miután művészi rendetlenségben elhelyeztük a temérdek gyertyát a nagymamin, és kicseréltük az elszáradt virágokat, körbe-körbe császkáltunk a temetőben, és a nagyon elhagyatott sírokra is gyertyákat csempésztünk, (Amanda szerint nagyon rossz lehet halottak napján egyedül a hideg föld alatt, ráadásul úgy, hogy senki nem is emlékszik már rád) és történeteket találtunk ki a nevek alapján, hogy vajon ki hogyan halt meg, meg ilyesmi. Hazafele menet beavattam Amandát az apoptózis (a programozott sejthalált kiváltó anyag) és az abszcizinsav (a lombhullást okozza) rejtelmeibe. Csak úgy spontán, mert megkérdezte. Most mondják meg! A szakács, aki amúgy nagyon is kedveli Amandát, egy hatalmas, kerek képű tökkel várt minket, és Amanda éjfélig azzal szórakozott, hogy a Fibonacci-sorozat és a prímszámok szerint helyezze el a lámpás szemét meg az orrát. Nem értettem belőle túl sokat, de annyit nevettünk rajta, hogy csak akkor jöttem rá, hogy már éjfél van, amikor Ádám becsengetett (ha sokáig maradok, szó nélkül értem jön). Aztán pár perc múlva meg jöttek Amanda szülei is, mire a kislány besprintelt az ágyba, csak úgy spricceltek szerte-széjjel a ruhái. Még puszit nyomott az arcomra, és bizalmasan megsúgta, hogy az ágyban a párna alatt Csányi Nagy etológiája várja, majd végkép eltűnt, a szülői szigor hatására. 

Így kiszabadulva az egyetemről kicsit meg vagyok ijedve. Még mindig nincsen munkám, pedig nagyon-nagyon keresek, de úgy néz ki, évközben a kutyának sem kell tanár.

Viszont meg vannak még a korrepetálósaim, ééééés, összejött az a magántanuló hétéves kislány, aki olyan kis zseni.

Amandának hívják, akkora, mint egy pöttyös labda. Vékony szálú barna haja van, meg zöldes-barna szemei, és olyan kis madárcsontú, hogy ránézel, és azt sem hiszed el, h megszületett, nem hogy már hét éves. Igazából már mindjárt nyolc. Amióta csak él, azóta magán tanuló, nem járt sem óvodába, sem bölcsödébe, sem iskolába. Vele egykorú gyerekkel soha nem találkozik, kivéve amikor valami különleges alkalomból kimozdulnak a házból a szüleivel. Ami elég ritka. Bár, ha én ilyen helyen laknék, és ilyen házam lenne, lehet, h én sem mozdulnék ki túl sokat. Pesttől nem messze, egy kisebb város legszélén laknak, minden nap oda kell lemennem. A házuk hatalmas, a mama valami szépészeti cég főmuftija, a papa meg vagy menedzser , vagy biztonsági cég főnök, esetleg ló megtermékenyítő, nem értettem pontosan. Egyik szülő sem valami okos, vagy különleges, leszámítva, hogy mindkettőnek nagyon jó üzleti érzéke lehet (ezt a két medencéből meg a jakuzziból gondolom). Állítólag az egyik nagybácsi filozófusa-matematikus, és tőle örökölte a génjeit a kislány. Utána néztem a nagypapának tulajdonított tételeknek, de nem találtam semmit sem a neten. Lehetséges, hogy mégsem a nagypapa, hanem a postás.

A kislánynak külön dadusa van, mert a mama meg a papa nagyon elfoglalt emberek. Külön nyelvtanárai (francia, angol, olasz és japán). Külön matematika tanára ( a fószer alapból az egyetemen tanít). Külön szakácsa (egyrészt nagyon finnyás, másrészt a szülei folyton a legújabb diétára fogják, de a kislány így is csak eszik, és eszik. Nem kövér, legalábbis nekem nem tűnik annak.) és külön biológia és magyartanára. Ez lennék én.

Amúgy meg egy zseni. Bár még csak másodikosnak kéne lennie, irodalomból Suetoniust olvasunk vele. Latinul. Biológiából a meiosist és a mitozist verem a fejébe. Bár inkább úgy mondanám, hogy Amanda azt issza éppen magába. Mert hogy issza. Mit issza, vedeli. Imádja a biológiát. Elsőre megértett mindent. Mindent.