A végén muszáj volt elmenni szalszázni. Muszáj volt. Mert Samu elvette a szöcskéim mókuskerekét, és Rozi teljesen belebetegedett, Televény meg abba betegedett bele, hogy Rozi belebetegedett a mókuskerékbe. Én meg abba fogok belebetegedni, ha továbbra is betegek lesznek. Úgyhogy elmentem szalszázni.
Még hétfőn. De azóta annyi minden történt, hogy nem is volt időm rendesen írni.
Szóval hétfő este voltam szalszázni. Samuval kinéztünk egy szalsza klubot, nem túl messze onnan, ahol lakom. Hétfőn pont elég korán végzem az egyetemen is, meg olyankor nem megyek dolgozni Peti bácsihoz, mert régebben a szabad délutánomat csütörtökre kértem, mert akkor jártam jazz balettozni, de már legalább egy hónapja nem voltam, és átkértem a szabad délutánomat hétfőre, ha már úgyis muszáj szalszázni mennem. A klub egy alagsori teremben van, direkt elmentünk együtt megnézni még hétvégén. Szóval sehogy nem tudtam alóla kibújni...
Hétfőn kicsit korábban végeztem, és haza rohantam lefürödni, meg ilyesmi. Csak fél órával indultam később, mint kellett volna. Viszont így is csak negyed órát késtem. Gondolkodtam, h esetleg a késés miatt nem kellene bemennem, de akkor jött valami busz, és a letóduló emberek valósággal lelöktek a lépcsőn. És akkor bent voltam a klubban. Félhomály volt, és lüktetés. A legelső, amit megláttam, egy fekete hajú srác volt, világoskék, szivárvány mintás pólóban, amint őrülten táncolt. Kicsit csapzott volt a haja, és a lába úgy járt, hogy ihaj, meg csuhaj. Na gondoltam, én ezt soha nem fogom tudni leutánozni. És riszált. Komolyan. Hát, mit ne mondjak, jó feneke volt, de ahogy riszált, az kicsit szíven ütött. Úgy járt a teste, mint a dumbóban az a táncos elefánt, a az álomjelenetben, amelyiknek átalakult labdává a hátsója.
Aztán a zene elhallgatott, és megállt a srác is. Közben odajött a tanár, és bemutatott mindenkinek, de arra nem volt idő, h mindenki elmondja a nevét nekem. Rögtön párokba kellett állni, és neki állt valami nagyon bonyolult lépést mutatni. Néztem, h kivel is kéne párba állni, amikor oda jött a riszáló srác. Fekete négyzet alakú szemüvege volt. És mogyoróbarna szemei. És bemutatkozott. Ádámnak hívják. És mosolygott. Mellesleg öt évig verseny latin táncolt, párosban, és már egy éve abbahagyta, mert nincsen rá ideje, de azért ebbe a kis klubocskába lejárogat, mert a tanár régi haverja. Végig mellettem maradt, és nagyon türelmesen elmutogatta az összes lépést. Alig győztem megjegyezgetni. Közben meg viccelődött, hogy majd külön órát ad nekem, meg ilyesmi. És megdicsérte a ruhámat. Nem voltam olyan nagyon kiöltözve, barna vászonnadrág, lila póló, lila hajpánt, lila topánka. Megdicsérte, h színre összeillik. Meg ilyesmik. A pólóm szabását, meg hogy a nyakláncom szíja is lila. (Ez véletlen. Mindig lila) Igazából jól esett. Mert figyelmes volt. Viccesen megkérdeztem tőle, h honnan tudja mind ezt? Úgy értettem, hogy hogy figyel minderre? Hogy hogy észre veszi? Erre megcsippentette a pólóján a szivárványt, és rám nevetett. „Fontosnak tartom a külsőt", mondta.
Aztán vége lett a szalszának, és jöttem haza. Az Ádám meg az ellenkező irányba ment. Én azon gondolkoztam egész haza úton, h vajon mit akart mondania fontos külsővel. Mert azt láttam, h ápolt, meg jól fésült, meg tiszta. De mi van akkor, ha a szivárvány volt a lényeg?
