Megvettem, csupán egyetlen egyszer. Megkóstoltam, csupán egyetlen egyszer.

Csak azért vettem meg, mert éppen nem volt más márkájú joghurt. Siettem, ez olcsónk tűnt, negyven forint nem a világ. Nem is volt igazi joghurt, csak „élő joghurt kultúrát tartalmazó eper ízű frementált készítmény". Rózsaszín volt, undorító, élénk rózsaszín. Kicsit folyt, kicsit nem, mint a puding. Szóval olyan áltagosan undorító volt.

És mire elfogyott, úgy éreztem, átmosták az agyamat. Hogy ez az izé, ez az élő joghurt kultúrát tartalmazó eper ízű frementált készítmény, annyira finom, olyan krémes, hogy ezt minden nap kell ennem. És máris azon gondolkoztam, vajon van-e minden nap negyven forintom, hogy reggelihez joghurtot tudjak enni. Vagy inkább nyolcvan, hogy este is. Vagy ha már itt tartunk, akkor százhatvan, hogy legyen tízóraira és uzsonnára is. Viszont akkor reggel hamarabb kéne felkelnem, hogy ki tudjak menni a CBA-ba. Sőt, már rögtön nyitásnál ott kéne lenni, nehogy elfogyjon, mire odaérek. Vagy vehetnék egyszerre többet, mondjuk egy kartonnal, nem tudom, hogy abban hány darab van, talán huszonöt, akkor inkább két kartonnal, hogy ne kelljen minden másnap boltba rohangálni, vagy három kartonnal. Vajon lehet rendszeres házhoz szállítást kérni?

Ádám persze nem értette meg. Hülyének nézett. De amikor látta, hogy még a macskák is fanatikusan várják, hogy mikor végzek és nyújtom nekik oda a pohárban a joghurt maradékát, hogy kilefetyelhessék, ő sem bírta tovább.

Amikor már naponta vettünk ötven pohár joghurtot, és a macskák megvesztek, ha este akár csak negyed órával később kapták meg a joghurtadagjukat, Ádám azt mondta, ez így nem mehet tovább. Az még sem lehet, hogy valaki tönkre menjen anyagilag holmi joghurttól. Le kell szoknunk a joghurtról. Ha nem ettünk, elvonási tüneteink lettek, belázasodtunk és ingerlékenyek lettünk. A macskák karmolni kezdtek.

A megoldást a macskák találták meg. Valamelyik nap jó kedvembe egy egész poharat tettem oda nekik. Persze percek alatt eltűntették, de utána össze-vissza nyervákoltak, aztán összekuporodtak a fotelban, és órákig nem mozdultak. Nem tudtuk, hogy mi bajuk van, rohantunk velük az állatorvoshoz. Az orvos azt mondta, többet legyünk olyan jók, és ne adjunk joghurtot a macskáknak. Mindenesetre többet nem is akartak enni, ha az orruk elé toltuk, visítva szaladtak át a másik szobába.

- Itt van az ellenszer: degeszre kell ennünk magunkat a joghurtból. - mondta Ádám, és elindultunk a boltba, megvenni az utolsó karton joghurtot. Aztán leültünk, és megettük egy szuszra. Olyan rosszul lettünk tőle, hogy másnap egyikünk se ment dolgozni.

- Soha többet nem akarok joghurtot enni - nyögte Ádám.